Mi is láttuk a meccset, az angolok betlijétől ez még nem egy aranycsapat

„Nem szokásunk az Orbán-csapat meccseit nézni, de az eredmény ismeretében megnéztük, hogy képet kapjunk arról, mi történt. Leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy valóban világszínvonalú, az európai élvonallal egyenértékű tudást és játékot produkáló csapat érte el ezt az eredményt nyílt sisakos nagy meccsen, kiválóan játszó angolokkal szemben (mint az Aranycsapat 1953-ban), vagy az angolok éppen most jutottak mélypontra, a világversenyekre feltüzelt magyarok pedig »belebotlottak a labdába«, és kihasználva ezt a helyzetet ölükbe hullott a győzelem.

Készséggel elismernénk azt is, ha egy remek futballt játszó, egyenrangú, világszínvonalú csapat győzte volna le a csúcsformában játszó Angliát 4:0-ra. Még Orbán érdemeit is elismernénk, ha így lenne, de mi nem ezt láttuk. Mi azt láttuk, hogy a magyar válogatott az első félidőben kétszer jutott el az angol kapuig, abból az egyik szabadrúgásból, ahol egy szerencsétlen védői hiba miatt Sallai elé került a labda, aki belebikázott és bement. Jegyezzük meg, hogy egy olyan kapusnak rúgta be, aki ezen a napon minden kapura tartó lövést beengedett.

Az angolok nagyon rossz formában vannak az egész tornán, a játékuk szétesett, ötlettelen, de még ebben a formájukban is futballozni tudó csapat, amely szép támadásokat is vezetett. Egy csapat volt a pályán, és azok nem az egri nőkhöz hasonlóan védekező magyarok voltak, hanem az angolok. A magyarok az utolsó percekben villogtak, amikor az angolok már szinte meg sem mozdultak, annyira lebénultak. Ez egy tipikusan olyan meccs volt, ami minden nagy csapatot utolér egyszer, amikor összeomlanak, és a magyarok jókor voltak jó helyen.”

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd