Tovább élő szovjet reflexek

A lakosság deportálása, hadi trófeák zsákmányolása, engedélyezett erőszak és fosztogatás az elfoglalt területeken – ezeket a gyakorlatokat Magyarország is megtapasztalta a szovjet megszállás után. A történelem ismétli önmagát, mondják, most viszont nem ismétlésről van szó, hanem folytonosságról, hiszen a Szovjetunió hivatalos örököse,

Április végén jelent meg a Vkontaktye orosz közösségi oldal egyik csoportjában egy ukrán rendszámú BMW terepjáró fotója és a szöveg: az autó hadizsákmány „tudjátok, honnan”, és az illető azt kérdezte, milyen módon lehetne legalizálni Orosz­országban.

Az ukrán lakóházak, bankok és boltok kifosztásáról szóló beszámolók egyre nagyobb számban látnak napvilágot. Bár az Oroszország által is elfogadott 1949-es genfi konvenció világosan tiltja a fosztogatást a háború sújtotta zónákban és a megszállt területeken, ez egyáltalán nem zavarja az oroszokat. Sőt, egyes beszámolók szerint a hadizsákmány a katonai „juttatások” részét is képezi, ráadásul a legtöbb hivatásos orosz katona az ország legszegényebb területeiről kerül be a hadseregbe.

Ez talán nem is meglepő egy olyan országban, ahol a legtöbb család legendáriumának része a nagypapa, dédpapa által hazahozott zsákmányolt karóra, harmonika, bicikli vagy akár német zongora. Georgij Zsukov, a szovjet szárazföldi erők főparancsnoka a második világháború alatt bizonyítottan hétvagonnyi holmit vitt haza.

Aztán persze ott vannak a Kijev térségében elkövetett orosz atrocitások. Ez sajnos minden háborúban előfordulhat, a legfontosabb kérdés azonban, hogyan viszonyul a fegyelmezetlenséghez, a tömeges erőszakhoz és a fosztogatásokhoz a vezetés: bünteti, tolerálja vagy dicséretben részesíti a katonákat. Moszkva az első bucsai és irpinyi jelentések után mindent tagadott, sőt alternatív, összeesküvés-elméletekbe illő verziókat szabadított a nyilvánosságra a történtekről.

Az ügyre végül Vlagyimir Putyin elnök tett pontot, amikor kitüntette a korábban Bucsában állomásozó 64. motorizált lövészdandárt és parancsnokát „a katonák által tanúsított tömeges hősiességért, merészségért, állhatatosságért és bátorságért”. A második világháborúban

az orosz tankönyvekben és történettudományban.

Elterjedt gyakorlat volt a Szovjetunióban a „nem megbízható elemek”, akár egész népcsoportok deportálása. A mostani háborúban az oroszok által megszállt területekről tömegesen költöztetik el az ott élő ukránokat humanitárius okokra hivatkozva. Az ukrán menekülteket sok esetben az ország legtávolabbi pontjaira szállítják: Szibériába, a Távol-Keletre, akár északi sarkköri területekre. Becslések szerint legalább egymillió ukrán került Orosz­országba a háború kitörése óta.

A beszámolók alapján először alaposan megszűrik az embereket, átnézik a netes tevékenységüket és a kapcsolataikat. A telefonjukat elkobozzák. Formálisan semmi nem tiltja nekik, hogy otthagyják a helyet, ahová elvitték őket, azonban a kommunikáció, az iratok és a pénz hiánya, illetve a nagy távolság kiszolgáltatottá teszi őket, és gyakorlatilag ellehetetleníti a visszatérést az európai területekre.

És a szovjet működési minták a mai Oroszországban is tovább élnek.

Nem is történhetne ez másként, hiszen azok, akik a Kremlben a kulcsfontosságú döntésekért felelnek, maguk is a szovjet rendszerben szocializálódtak, és az ott megszerzett tapasztalatok mélyen beépültek a világképükbe és a mentalitásukba. Putyin, Sojgu, Lavrov és Patrusev mind 1950 és 1955 között születtek, és az 1970-es években kezdték pályafutásukat. Amíg Oroszország nem néz szembe a múltjával, addig a történelem hibái az ország jövőjét is korlátozni fogják.

A szerző a Danube Institute kutatási igazgatója; fotó: EPA