És persze vannak, akiknek a drogok meg a veretés negyvennél büntetőfékeznek, mert az egész életük nem szól másról, minthogy megpróbálnak ilyennek látszani, csillogni, tündökölni, másokat frusztrálni a kamu életszínvonalukkal. Sima herével, hungarocell aranytömbökkel meg közúti veszélyeztetéssel kompenzálják, hogy nyomorult strómanok, burzsoák jól kutyái, teljesítmény nélküli csicskák, akiknek ez lehet a legnagyobb örömük az életben.
Sokan halnak bele a foglalkozásukba. Ki közvetlenül, ki közvetetten, a stresszbe, a munka terhébe. Ha tömegesen meggyászoltuk valamennyit, a postást, a vasúti váltókezelőt, a rendőrt, a tanárt, az ipari alpinistát és a kazántechnikust, mindenkit, aki valaha egy fűszálat is keresztbe tett, hogy a Föld egy jobb hely legyen, akkor elgondolkodom rajta, hogy ez a két ember érdemel-e bármi egyebet a közvéleménytől, mint egy hosszú és megkönnyebbült sóhajt, amiért az utak biztonságosabbak lettek, a világ meg két bűnözővel (egy igazival és egy hamisítottal) szegényebb.
A haláluk puszta ténye semmit sem változtat azon, ahogy éltek: istentudattal, miközben az életünk és a biztonságunk sosem jelentett számukra többet, mint a gázpedál mámora. A korai halál egyiknél sem baleset, mindkettejük a saját választott életének köszönheti, annak egyenes következménye.