A többség sohasem adott, a többséget meg kell szerezni, ehhez pedig meg kell szervezni.
„A tizenkét éve tartó jobboldali kormányzás, amely egységben kezelendő a megelőző négyéves polgári kormányzással, Orbán Viktor most kezdődő ötödik ciklusával teljesedhet ki. Ez nemcsak a politikai-gazdasági eredmények széles körű elfogadását, hanem a mögöttük álló elvekkel való többségi egyetértést is jelenti, vagyis azt, hogy össztársadalmi támogatottság alakul ki a nemzeti célok körül. Azzal a nem alaptalan reménnyel kecsegtetve, hogy a nemzeti együttműködés rendszeréből kiformálódik a társadalmi egyetértés korszaka.
A többség sohasem adott, a többséget meg kell szerezni, ehhez pedig meg kell szervezni. A többséget leginkább politikai eszközökkel lehetséges összetartani és főként kulturális eszközökkel szükséges megszilárdítani. A társadalom többségének megnyeréséből fakad a politikai többség, amely parlamenti többséget eredményez, ha pedig ezt kulturális többséggé sikerül formálni, az tartós kormányzást ígér. Huzamosabb ideig tartó, egyetértés övezte kormányzás a politikai eszközökkel, gazdasági intézkedésekkel és kulturális üzenetekkel megkötött társadalmi szerződés betartásával, folytonos megerősítésével, sőt újabb és újabb rétegekre való kiterjesztésével érhető el.
Társadalmi többség különböző rétegekből állhat, melyekhez eltérő üzenetek illenek. A Horn-koalíció például a rendszerváltoztatás gazdasági sokkhatásából ocsúdó posztkádári társadalom konszenzusán nyugodott (»Hogy a szakértelem kerüljön kormányra« – szólt az MSZP 1994-es szlogenje), az ezredforduló jobboldali koalíciója viszont azt ígérte, hogy »a jövő elkezdődött«. Aztán Medgyessy Péter »jóléti rendszerváltást« hirdetett, majd következett Gyurcsány Ferenc 2004 és 2009 közé eső időszaka, amely a már megszokott szocialista–liberális koalíciók progresszív változata volt. Ám a jozefinista attitűddel végrehajtott neoliberális reformok végül társadalmi ellenállással találták szembe magukat (2006 ősze, 2008-as szociális népszavazás), ami a 2006-os önkormányzati és a 2009-es EP-választások eredményeiben is kifejeződött. A Bajnai-féle csődbiztosság végül pontot tett a két évtizednyire nyúlt posztkommunizmus végére.
2010-re kialakult egy új többség, amelyet szintén egy hozzá illő politikai csoportosulás vezetett: a Fidesz–KDNP-pártszövetség, élén Orbán Viktorral. A 2006-os önkormányzati választások óta tudni lehetett, hogy a baloldal legnagyobb tehertétele, Gyurcsány Ferenc és legrosszabb szelleme, a szabad demokraták ellenében földindulásszerű változás készülődik. Ez a 2010-es választáson megszerzett, kétharmadot érő felhatalmazással be is igazolódott. A Fidesz még 1998-ban megfogalmazott vágya, hogy rendszerváltásnál kevesebbre, kormányváltásnál többre van szükség, végül 2010–12 között valósult meg, amikor 1989/90 folyamata végre-valahára befejeződött (az alaptörvénnyel). Ez rögvest egy új rendszer megalapítását is jelentette (nemzeti együttműködés rendszere). Mindezek az újabb két alkalommal megszerzett alkotmányozó felhatalmazással és az immár tizenkét évre bővülő (2010–2022) kormányzással korszakalapítással érnek fel, főleg ha – minden okkal és joggal – hozzászámítjuk Orbán Viktor első kormányzásának idejét (1998–2002). A 2022-ben elkezdődő ötödik Orbán-ciklus végére összesen húszévnyi kormányzást számolhatunk majd össze.
Nem kétséges, hogy Orbán Viktor, aki a Fidesz elnökévé való tavalyi újraválasztása idején éppen annyi időt, tizenhat évet töltött ellenzékben, mint amennyit kormányon, a rendszerváltoztatás óta eltelt 32 év legmeghatározóbb, bízvást korszakosnak nevezhető politikusa. Legutóbb ráadásul újra felhatalmazást kapott a kormányzáshoz. Ez a páratlan politikai teljesítmény csak úgy lehetséges, ha nemcsak a kormányzás zajlik egy kreatív közösség által (’89-es nemzedék), hanem aktív támogatói is közösséget alkotnak (békemenet, Fidesz–KDNP-pártszövetség, polgári körök), de maga az állam is közösségelvű alapokon szerveződik. Sőt el lehet érni, hogy az egész társadalom osztozzon ennek konszenzusán.
Utóbbi akkor lehetséges, ha a nemzeti együttműködés rendszere (ami önmagában egy meghatározott közösség kooperatív politikai rendjét jelenti) mögött álló társadalomfilozófia és ennek távlatos államfelfogása, de közvetlen gazdasági haszna is az egész társadalom érdekében áll.
Nagy a kontraszt a fősodratú individualista-globális és a Magyarországon érvényes közösségelvű-nemzeti felfogás között. Az előbbi fő törekvése a közösségi csoportidentitás elemeinek (nép, nemzet, haza, család) feloldása és a kötöttségek nélküli egyének globális struktúrákba integrálása. Ezért van az, hogy a mindenhonnan harsogó kortárs globális ideológiának nincsen államfilozófiája, csak rövidítésjegyzéke (BLM, LMBTQ), és nem a demokratikus legitimációban hisz, hanem a nemzetközi szervezetek és az NGO-k televényében. Ezzel szemben mi sem jellemzi jobban a nemzeti együttműködés rendszerének államfilozófiáját, mint a szuverenitásvédő intézkedések sora (határkerítés építése, nemzeti érdekű külpolitika, haderőfejlesztés), társadalomfilozófiáját pedig az, mennyi mindent tett tizenkét év alatt egy munkaalapú, családbarát ország létrehozásáért.”
Nyitókép: Földházi Árpád
„A számháborút a kormánypártok nyerték meg október 23-án” – jelentette ki Kiszelly Zoltán, a Századvég politikai elemzési igazgatója.
Nem pénzért, nem pozícióért, nem a szereplés lehetőségéért. Túl vagyok mindegyiken, egyik sem izgat már...
„Szégyellje magát fidesz bérenc!” – írta több kommentelő is az elemzőnek.
Október 23-án nem két politikai tábor állt egymással szemben, hanem két hazugság: a régi és az új.
Engem miért nem akar képviselni?
„Mintha egy önjelölt Orbán Viktor beszédét hallottuk volna, aki történelemleckét tart.”
Ha a Fradi kapusán múlna, akár már most véget is érhetne az Európa-liga alapszakasza.
A Békemeneten kétszer annyian vettek részt, mint a Tisza Nemzeti Menetén.
