Választás után, kereszténység közben

Nem érdektelen, nyomokban érdemi vita folyt a keresztények közéleti felelősségéről a választás előtt, s azóta is. Kit lehet támogatni, kit kell elutasítani, mire kötelez bennünket hitvallásunk? Egy hangos kisebbség az egyházak „kollaborálásának” tekintette és tekint minden olyan megnyilvánulást, melyet a kormánypártok támogatásaként lehetett értelmezni. Ebben kizárólag azt volt hajlandó látni, hogy az egyházak így hálálják meg a bőkezű állami támogatást. Így, még mielőtt arról lett volna szó, hogy melyik politikai oldal értékrendje, cselekedetei, szándékainak iránya áll közelebb a keresztény értékvilághoz, máris erkölcsileg kívánták megsemmisíteni vitapartnerüket. A választás eredményét látva egyesek annyira elkeseredtek, hogy az egyházak civil bojkottjára hívták fel követőiket: „Ellenzéki hívők, vonuljatok ki 4 évre a kollaboráns egyházaitokból!”

Tanulságos önsorsrontás ez. Így jár minden olyan keresztény, aki politikai meggyőződését abszolút mércévé teszi mindenki számára, s az ettől eltérő nézeteket kizárólag erkölcstelen árulásnak hajlandó tekinteni. Pedig a közéletben, a politikában nincs abszolút jó és abszolút rossz, csak relatív rossz vagy kevésbé rossz politika közül lehet választani. Krisztus megváltást szerző halálának és feltámadásának köszönhetően a megváltásra szoruló ember „igazzá nyilváníttatott”, azonban a bűn is ott ólálkodik az életében, s újra és újra fogságába ejti őt. A keresztény embert nem az különbözteti meg nem keresztény embertársaitól, hogy mindig mindent jól csinál, hanem az, hogy ha vétkezik, tudja, hol kell keresnie bűnbánattal a feloldozást. Ez igaz azokra is, akik a keresztény kultúra védelmére vállalkoznak a közéletben, s azokra is, akik keresztényként akarnak jó döntést hozni egy választás alkalmával. Tévedhetnek. Egymás között megvitatni a közélet kérdéseit, különösen, ha annak közösségünkre, nemzetünkre sorsdöntő hatása lehet – ez az egyház tagjainak kötelessége. A vezetőké pedig, hogy alapos mérlegelés után ebben saját közösségüknek segítséget nyújtsanak. De ők sem tekinthetik magukat tévedhetetlennek. Van, amikor a kevésbé rossz politika annyira távol van a relatíve rosszabb politikától, hogy zongorázni lehet a különbséget, s akkor sokaknak egyértelmű, hogyan döntsenek a választáson. De még ezt a kevésbé rosszat sem nevezhetjük abszolút jónak, mert abszolút jó csak egy van: Isten. Ő a végső valóság, és hozzá viszonyítva minden viszonylagos.

A református egyház Magyarországon minden eddigi választás alkalmával körlevélben segítette híveit a döntéshozatalban. Tette ezt idén is annak tudatában, hogy „a megváltás nem emberi erő által, hanem Jézus Krisztus által történik. Ezért szabadok vagyunk azt vizsgálni, kinek az értékrendje és cselekedetei állnak közelebb a Szentíráshoz, tudva, hogy az emberi hibáktól és bűntől egyetlen kormányzat sem mentes, mint ahogy mi magunk sem”. Azért tartozunk egy közösségbe, hogy testvéri vitában vitassuk meg, ki mire jutott a hívő mérlegelésben. Ezért zárult így az állásfoglalás: „Ne feledjük, hogy mi mindannyian Jézus Krisztusban testvérei vagyunk egymásnak, még akkor is, ha vannak közöttünk, akik másképpen látják a közéletet, a kormányzat munkáját! Mi ezek felett a különbségek felett is testvérei maradunk egymásnak.”

Akik azért akarnák elhagyni egyházi közösségüket, mert ott vannak olyanok, akik másként gondolkodnak a közéletről, azok a politikát Krisztus elé helyezik. Ne kövessük, ne kövessétek őket! Maradjunk együtt annak a Krisztusnak és egyházának a közösségében, aki felette áll minden közéleti, emberi küzdelemnek, de mellettünk áll minden harcunkban, melyben őt segítségül hívjuk. Nem igazol mindent, amit az Ő nevében teszünk, de „igazzá tesz Isten színe előtt”, ha bűnbánattal kérjük.

A szerző református püspök.