Így nem törték meg a bojkottok és szankciók Hitlert 

2022. április 20. 16:01
Hogyan indult nemzetközi baloldali bojkottmozgalom a náci Németország ellen 1933-ban, és miért nem győzték végül le Hitlert ezzel a módszerrel?

Kevesen jósolták meg Adolf Hitler 1933 januári birodalmi kancellárrá választását, s még kevesebben, hogy rövidesen teljhatalmú diktátorrá nevezi ki őt a Reichstag.

Az eseményeket megdöbbenve fogadta a liberális nyugati sajtó,

és hasonlóan megrökönyödéssel konstatálták a rövidesen követő híreket: a nemzetiszocialista hatalom gerincét és erejét adó rohamosztagok rövidesen tetteket követeltek, és Hitler nem okozott csalódást, Németország 1933 április elsejére meghirdette a zsidó boltok és üzletek bojkottját.  

A náci bojkott

Bár a korabeli náci sajtó szerint a bojkott „rendben”, „fegyelmezetten” zajlott le, a nemzetközi lapok másról írtak: szerintük számtalan atrocitás, verekedés, fosztogatás, illetve több gyilkosság is történt. A londoni Jewish Chronicle szerint például barnaingesek hajnalban törtek be egy berlini zsidó kereskedő otthonába, ahol ostorral verték meg, majd „horogkeresztet vágtak a homlokába, hogy később is emlékezzen a náci uralom régi jó napjaira”. Nem egy, a náci vezetés ellen felszólaló zsidó Dachauban kötött ki, mely koncentrációs tábor felállítása az új német kormány egyik első dolga volt.

Eközben menekültek tömege indult meg Lengyelország felé, ahol a menekülteken segítő szervezetek felmérése szerint az ellátott zsidók 90%-a szenvedett el nemrég fizikai bántalmazást.

Maga Hitler 1933 júniusában bizonygatta a Colliers Weekly amerikai lapnak, hogy „teljes nyugalom honol Németországban. Egyetlen utcát sem pusztítottak el, egyetlen házat sem. Bár csak idejönnének az amerikaiak, és megnéznék, hol az a terror, pusztítás és káosz, amiről annyit hallanak?”

Az idézet nyilván szebben hangzott volna, ha nem tudjuk, hogy az a holokauszt későbbi „mesterelméjétől” származik, és hogy egy hónappal később már arról beszélt Julius Streicher, a náci propaganda egyik fő szervezője Nürnbergben, hogy

ha Németország háborúba megy, akkor minden zsidót meg kell majd ölni. 

A zsidóellenes bojkottra a nemzetközi zsidó szervezetek és a szervezett munkásmozgalmak ellenbojkottot hirdettek. Az Amerikai Zsidó Háborús Veteránok bizottsága kijelentette: „Minden zsidó, aki egyetlen fillér német terméket mer venni, népének árulója”. Persze olyan zsidók is akadtak, akik inkább kereskedelmi szerződést kötöttek a német Reichsbankkal (Birodalmi Bankkal), erről itt lehet többet olvasni.  

Az ellen-bojkott

A bojkotthoz rövidesen keresztény csoportok és politikusok, zsidó üzletek és cégek csatlakoztak; prominens amerikai rádiók 15 percenként játszották le az izraelita veteránok felhívását: „Bojkott! Bojkott!” Az USA számos nagy importőre elkezdte lemondani németországi rendeléseit. A német termékek veszélyesen népszerűtlenné váltak, és egyes világhírű német cégek részvényeinek értéke drasztikusan esni kezdett. Németország egy túliparosodott és súlyosan exportfüggő állam volt, és a német vezetők tudatában is voltak ennek. 

Az Amerikába induló, korábban emberekkel és áruval tömött német hajók az utolsó percekben ürültek ki. Az Egyesült Államokban több ezer bolt helyezte ki a táblákat, hogy Made in Germany feliratú áru nem kell. Németország helyét Japán, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Anglia töltötte be üvegáruk, játékok, porcelán és élelmiszer bevitele terén az USA-ban. Az éves lipcsei szőrmefesztivált bojkottálták az európai és tengerentúli felvásárlók; a termékek 90%-a nem került eladásra, s a német ipar vesztesége egy nap alatt hárommillió dollár lett; a német bortermelés 80%-a nem lelt vevőkre;

a holland zsidóság bojkottálta a német gyémántipart,

s így egy hét alatt 5000 német dolgozó vesztette el állásait a szektorban. Erre reagálva ironikus módon számos német cég ki is rúgta keresztény alkalmazottait, zsidókkal helyettesítve őket: azt remélték, hogy ez majd megkíméli őket a náciellenes bojkott haragjától.

Az élelmiszerárak hetente 5%-kal nőttek Berlinben. A bojkott különösen fájó volt a náci gazdaságra nézve, mivel a teljes német munkaerő közel felét a német cégek mintegy 7%-a foglalkoztatta, melyek élet-halál harcot vívtak exportpontjaikért a világpiacon. A Birodalmi Bank 1933 nyarán londoni támogatókat keresett egy – országos szempontból – nevetséges, 40 millió birodalmi márkás (RM) kölcsön felvételére, jelezve a bank súlyos pénzügyi helyzetét.

Fotó: Új Kelet, 1933. október 21.

 

A nemzetközi baloldal szerepe 

Ez csak a kezdet volt: a magyar és nemzetközi lapok tudósítása szerint Párizstól Torontóig, Thesszalonikitől Bombayig és Isztambultól Antwerpenig bojkottot hirdettek a zsidó és munkásszervezetek. A nemzetközi állami reakció eltérő volt a bojkottra: míg az amerikai vagy a brit kormány hallgatólagosan támogatta azt, a litván kormány aktívan fellépett a mozgalom ellen. Tagadhatatlan azonban, hogy

ez a bojkott civil kezdeményezésre történt, és sohasem lépett állami politikává.

A Népszava szerint már az év augusztusában nemzetközi szakszervezeti kongresszust tartottak Brüsszelben, ahol elhatározták az európai szakszervezetek kooperációját Németország bojkottálásában. „Az amerikai munkásföderáció meghirdette a bojkottot Németország ellen” – tudatta az erdélyi zsidó sajtó október 21-én. A cikk közölte, hogy washingtoni hírek szerint az amerikai munkásföderáció kijelentette, hogy „a bojkott mindaddig állni fog, amíg a német kormány nem engedélyezi a független német szakszervezeteket és nem szűnnek meg Németországban a zsidóüldözések”.

Bár az amerikai szervezett munkásmozgalom ekkor – és később is – szerény tényező volt az amerikai politikai életben, ekkor mégis több millió tagja volt, és lényegében az összes amerikai szakszervezetet képviselte.

A meghirdetett bojkott „mindazon áruk és alkotások ellen” indult, „amelyek Németországból kerülnek ki”. 

A brit kereskedelmi alkalmazottak is beszálltak a bojkottba, a máig létező Trades Union Congress szakszervezeti ernyőszervezet májusban szólította fel a Munkáspárt támogatóit és a szakszervezeteket, hogy minden eszközzel akadályozzák meg a német termékek értékesítését a szigetországban. Hollandiában a Szociáldemokrata Párt és a Holland Szakszervezetek Szövetkezete elsősorban a mezőgazdasági termékek bojkottjára koncentrált. Az ügyhöz kései csatlakozók is akadtak, a Svéd Szakszervezetek Szövetsége a maga félmilliónál is több tagjával szeptemberben jelentette be, amit brit és holland kollégáik már korábban megtettek. 

Félsiker Hitlerrel szemben

1933 májusában a német külképviseleteket arra kérték, hogy foglalják össze a bojkottmozgalom eredményét: e szerint a német export drasztikusan csökkent az addigi hetekben, Németország kereskedelmi mérlege az 1932-es 70,2 millió RM-ről 35,4 millióra csökkent. Csak az egyiptomi exportkiesés ötszázezer dollárba (mai árfolyamon kb. 10,5 millió dollárba) került Németországnak – hetente. 

Az év júniusában Hjalmar Schacht, a Reichsbank vezetője, későbbi gazdasági miniszter magát Hitlert figyelmeztette, hogy Németországnak csak 280 millió márka értékű arany- és devizatartaléka maradt. A bojkott által okozott devizakiesést „nagy veszélyként” értékelte. Schacht kreatív módszerekkel próbált enyhíteni a devizahiányon, például zárolt számlákból – főleg zsidók zárolt számláiból – fizette ki a pénzüket követelő külföldi hitelezőket. Kevés dolog jelezte jobban a német gazdaság silány helyzetét, mint hogy 1933 júniusában

Hitler személyesen engedélyezte az American Jewish Congress több millió dolláros segélyszállítmányát Berlinbe. 

Nem túl meglepő módon Németország ellenszankciókkal reagált, noha természetesen csak azokat a területeket szankcionálta, melyek nem okozhattak komoly kiesést a nemzeti össztermékben, például – miután a litván szocialisták a német vaj bevitelének bojkottjára szólítottak fel – a vajipart. Utóbbira egyébként is szükségük lett volna, hogy védjék a sebezhető német vajpiacot. 

Németország nem tört meg

Az 1919-es németországi éhínség emléke valószínűleg erősen élt még a náci vezetők fejében. A bojkottmozgalom szlogenje az volt, hogy „Németország megtörik ezen a télen”, és ezt sok német el is hitette. A németországi brit követség egyenesen azt jelentette, hogy Hitler a gazdaságra koncentrál, mivel felismerte, hogy „csak akkor maradhat helyén, ha a gazdasági helyzet (javul) a következő télre”.

A derűlátók úgy vélték, Hitler alig 50 napnyi uralkodás után meg fog bukni. 

Azonban Németország komolyan vette a bojkottmozgalom által jelentett veszélyt. Edwin Black amerikai történész szerint a bojkottmozgalom eleve sikertelenségre volt ítélve, mert bár Németország 1933-ban infláció, munkanélküliség és súlyos életszínvonal-zuhanás által kínzott ország volt, ennek ellenére élelmiszertermelés terén önellátónak bizonyult, és a belső fogyasztás képes volt ellensúlyozni a kieső – egyébként saját megítélésük szerint is komoly – export-bevételt. 

1933 szeptemberének közepén Joseph Goebbels személyesen jelentette be a kormány téli segélyprogramját, melyben arra kérték a német családokat, hogy minden vasárnapon csak egytálételt ebédeljenek, és a maradékot adakozzák el. Továbbá heti húsmentes napot is hirdettek, ami helyett a halat javasolták – nyilván, hogy segítsék a német halipart. Azonban minden étteremtől és hoteltől elvárták, hogy egytálételt szolgáljanak fel vendégeiknek.

A gazdaságilag rossz helyzetben lévő régiókat a gazdagabb területeknek kellett „örökbe fogadniuk”,

az élelmiszert, ruhát, tüzelőt és olajt a hadsereg, a rendőrség és náci önkéntesek szállították ingyenes vasúti kocsikon és buszokon. 

Németország kemény tél elé nézett, ám túlélte a bojkott-mozgalmat, mely a következő évre már jelentősen veszített lendületéből. A náci Németország nem tört, talán nem is törhetett meg bojkottok által – a derűlátók túl derűlátóknak bizonyultak, és intő példa lehet ez azoknak, akik szerint szankciókkal jobb belátásra lehet téríteni nagyhatalmakat. 

Borítókép: Bundesarchiv

Válogatott szakirodalom:

Aronson, Shlomo: Hitler, the Allies, and the Jews. New York: Cambridge Univ. Press, 2004.

Black, Edwin: The Transfer Agreement: the Dramatic Story of the Pact Between the Third Reich and Jewish Palestine. Rockville, MD: Dialog Press, 2009. 177-195, 362-371.

Gelber, Yoav: The Reactions of the Zionist Movement and the Yishuv to the Nazis’ Rise to Power, Yad Vashem Studies, XVIII. köt. (1987).

Joseph Tenenbaum: The Anti-Nazi Boycott Movement in the United States, Yad Vashem Studies, III. köt. (1959).

Rosenblüth, Martin: Go Forth and Serve: Early Years and Public Life. New York: Herzl Press, 1961.

Voss, Carl Hermann: Stephen S. Wise: Servant of the People. Philadelphia: JSPA, 1969. 
 

Összesen 66 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ne vegyél fideszes kitűzőt, zászlót!

Ezek az okot és az okozatot állandóan felcserélik.

Például ezért:
"A Hitler-rendszer első hónapjai során a cionista mozgalom vezetői egy ellentmondásos paktumot kötöttek a Harmadik Birodalommal. Ennek különböző részletei szerint mintegy 60,000 zsidó és 100 millió amerikai dollár került átszállításra Zsidó Palesztínába. (Az összeg 2009-es megfelelője közel 1.7 milliárd dollár.)
Ellenértékként a cionisták megállították azt a világot átfogó náciellenes bojkottot, amely azzal fenyegetett, hogy megbuktatja Hitlert hatalmának első évében. Végtére is a „Transfer Agreement” életeket védett, vagyonokat mentett és megalapozta a későbbi zsidó állam infrastruktúráját.”

Írja a szerző, Edwin Black, a The Transfer Agreement című könyve 2009-es kiadásának előszavában.

Miközben Hitler hatalomra jutása előtt a bolsevik szovjet kommunisták már körülbelül 12 millió ember erőszakos, időelőtti haláláért voltak felelősek.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés