Egyetlen kiút volt: hogy nyerjünk, de nagyon! – Kövér László a Mandinernek

Legutóbbi interjúnkban arra a kérdésre, hogy tizenkét év kormányzás után nem tenne-e jót a Fidesznek az ellenzéki szerep, azt válaszolta: pihenésképpen talán jót tenne, de az országnak biztosan nem. Ehhez képest most jön a negyedik kétharmad – ez jót fog tenni az országnak? 
Minden csak viszonylagosan ítélhető meg. Azokhoz a forgatókönyvekhez képest, amelyek ezen kívül lehettek volna, mindenképpen. Veszélyes időket élünk, nagy problémák, kihívások előtt áll a világ, benne Európa s azon belül Magyarország is. Még nem múltak el a covidválság hatásai, a gazdasági következményeket továbbra is érzékeljük. Ezeket tetézi az orosz–ukrán háború, ami az inflációval, illetve a megugró energiaárakkal tovább súlyosbítja a gazdasági helyzetet, egyúttal rendkívüli biztonsági kihívást is jelent Magyarországnak.

A szomszédunkban fegyveres harcok dúlnak. Nem gondoltuk volna, hogy ilyesmi még egyszer megtörténhet velünk. Nem is beszélve arról, hogy ezzel párhuzamosan a keresztény alapokon álló kultúránkat és értékrendünket érő totalitárius liberális-újmarxista támadás szinte már azt is lehetetlenné teszi, hogy Európa megbízható erkölcsi iránytűvel rendelkezve próbálja meg kijelölni a maga számára a jövőbe vezető irányt. Ha ebben a többszörösen összetett, a káosz felé tartó helyzetben az az ellenzék – amely maga is egy az egyben ennek a káosznak a leképeződése – kapta volna meg a felhatalmazást a kormányzásra, az nagyon is belátható következményekkel járt volna Magyarország számára. Abban egészen hamar, ráadásul egyszer és mindenkorra tönkrementünk volna.

Számítottak az újabb alkotmányozó többségre? Egyik felmérés sem utalt erre.
Ekkora Fidesz-győzelemmel nem számoltunk, ahogy az ellenzék sem. Noha az utolsó előtti hét mérési adatai már előrevetítették, óvatosságból elhessegettük magunktól az erre irányuló várakozásokat, dacára annak, hogy az egyszerű többség jelentősen leszűkíthette volna a kormány mozgásterét az előttünk álló, zavarosnak ígérkező esztendőkben. Az ellenzéki politikusok és szimpatizáns újságíróik nyilatkozataiból, úgynevezett elemzéseiből ki lehetett olvasni: arra készültek, hogy egy viszonylag szoros eredmény után kétségbe vonják a választás tisztaságát, ezáltal az új kormány legitimitását. Folyamatos feszültségben akarták tartani a belpolitikát, ezt a külső szövetségeseik nyomásgyakorlása révén meg is sokszorozták volna, kierőszakolva akár az előre hozott választást, mondván, a kormány nem tud megfelelően reagálni a kihívásokra.

Ha ezt nem is sikerült volna elérni, a következő választásra akkor is kedvező kiindulópozíciót kínált volna számukra. Egy biztos, nem hagyták volna, hogy a következő négy évben a kormány az ország biztonságának fenntartására tudjon koncentrálni. Ebből a jövőnket fenyegető helyzetből egyetlen kiút volt: hogy nyerjünk, de nagyon! A Jóisten ehhez még hozzátett egy kicsit, így újra kétharmaddal nyertünk, sőt több szavazatot szereztünk, mint 2010-ben, amikor először kaptunk alkotmányozó felhatalmazást.

Ahogy említettem, mi inkább a számunkra kedvezőtlenebb mérésekre figyeltünk, ám még azok alapján is folyamatosan magabiztos, legkevesebb ötszázalékos előnyünk volt a kampányt megelőző időszakban – még az ellenzéki előválasztás idején is –, ami a kormányzati politika, illetve az arra adott ellenzéki válasz társadalmi fogadtatását tükrözte. Úgy tűnik, a választók csak egy – igaz, perdöntő – dologban értettek egyet politikai ellenfeleikkel, nevezetesen hogy a hatalom a népé. De ne menjünk el szó nélkül az ellenzék jellemtelensége mellett!

Mire gondol?
Nem volt elég, hogy úgynevezett szövetségesei megalázó módon ott hagyták vergődni Márki-Zay Pétert a színpadon, a háttérben a családjával, mihelyt befejezte a beszédét, Gyurcsány Ferenc és Jakab Péter nem átallotta frissiben rátolni a kudarc felelősségét. Most ugyan mindenki az ő csetlésére-botlására, ostobábbnál ostobább, irritálóbbnál irritálóbb nyilatkozataira emlékszik, érdemes felidézni azt is, hogy az ellenzék kényszerhelyzetben volt.

Kényszerhelyzetben?
A talaját és hitelét vesztő Karácsony Gergelyt kellett lecserélni, mivel ősszel már világos volt számukra, hogy sem neki, sem pedig Dobrev Klárának nincs sok esélye Orbán Viktorral szemben. Nem azt állítom, hogy nem lehetett volna jobban kormányozni az elmúlt tizenkét évben, még csak azt sem, hogy bennem, bennünk nem maradt hiányérzet egy-két terület kapcsán, mondván, nem jutottunk el oda, ahova szerettünk volna. Ám azt tárgyilagosan talán el lehetne ismerni: előttünk senkinek nem sikerült jobb teljesítményt nyújtania.

Ami a képességeinkből és a lehetőségeinkből tellett, azt kihoztuk magunkból és az országból is. Ezt az is bizonyítja, hogy – túl a gazdasági mutatókon, a szegénység kockázatának csökkenésén vagy a családi támogatások növekedésén – hazánk nemzetközi súlya olyan mértékben megnőtt az elmúlt tíz-tizenkét évben, hogy a magyar választáson, ahogyan Orbán Viktor fogalmazott, a világgal állt szemben a Fidesz–KDNP.

Különféle formális vagy éppen háttérhatalmak számára vált fontossá, hogy Magyarország éléről el tudják távolítani ezt a pártszövetséget. Ezzel szemben az ellenzék mindent elrontott, amit el lehetett rontani. Nem volt programja, mindent tagadott, és következetesen szembement mindazzal, amit a Fidesz–KDNP csinált. A gyűlölet, ami minden megnyilatkozásából áradt, a célja, nem pedig az indoka volt a stratégiájának. 

A társadalom többségét próbálta – a legdurvább, személyre szóló egzisztenciális fenyegetésekig elmenve – polgárháborús pszichózisba hajszolni, hogy a választást ne az emberek higgadt mérlegelése döntse el. Egészen az irracionalitásig jutott, már minden józan ítélőképesség birtokában lévő polgár csodálkozott: az, amit az ellenzék mond, köszönőviszonyban sincs a tapasztalataival. Az ellenzék nem a háború, illetve az ahhoz való viszonyulása miatt vesztette el a hitelét, az csak betetőzte az elgyurcsányosodás folyamatát. Ennek egyik utolsó, már-már tragikomikus momentuma az Oroszországból származó energiaimport megszüntetésének követelése volt

 Eddig azzal vádolta Európa meg a világ az oroszokat, hogy a földgázt politikai fegyverként fogják használni, most meg az ellenzék mondta, hogy zárjuk el mi a csapokat. Erről a híres Monty Python-filmben a főhős, Brian megmentésére küldött Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulata jut eszembe. Ráadásul Márki-Zay eközben – egészen unikális taktikát választva – még sértegette is a társadalom különféle csoportjait. Az emberek mérhetetlen lebecsülését tükrözte a politikájuk, azt viszont elképesztően hazugnak tartom, hogy most ennek a teljes felelősségét a listavezetőjükre hárítják. Kétségtelen: amikor valaki magát melldöngető módon kereszténynek hirdeti, de közben a lámpavas többcélú hasznosságáról elmélkedik a szeretet jegyében, s néha eltalálja ugyan, hogy hány gyereke van, de közben aberrációnak nevezi a gyermekvédelmi törvényről szóló népszavazást, a jelek szerint az már túlmegy a Jóisten humorérzékén. Na, így született meg a kétharmad!

A gyermekvédelmi népszavazás azonban nem lett érvényes. Csalódott? 
Sajnálom, hogy az emberek egy jelentős része fontosabbnak tartotta a párthovatartozást, és azt gondolta, ha érvénytelenül szavaz, azzal a Fideszt gyengíti. Ezzel valójában olyanok is, akik tartalmilag talán velünk értettek egyet, a saját gyermekeik, unokáik védelmének lehetőségét gyöngítették. De mivel minden más eszköz a kormányzat kezében van, úgy gondolom, amíg a polgári oldal vezeti az országot, nem kell félni attól, hogy a genderőrület bejut az oktatási-nevelési intézményekbe. Nem hagyjuk, hogy a gyerekeinket mentálisan abuzálják!

Lesz bármilyen következménye a referendumnak? A kvótanépszavazást követően az volt az álláspontjuk, hogy politikailag érvényes volt a kezdeményezés, hiszen nem lehet figyelmen kívül hagyni hárommillió ember akaratát, és végül alkotmánymódosítást kezdeményeztek.

A 2016-os népszavazás alkotmány­jogi értelemben valóban nem volt érvényes, mégis erős politikai felhatalmazást adott a kormánynak, hogy a brüsszeli csatatéren képviselje azt az álláspontot, miszerint nem engedünk Magyarországra illegális migránsokat betelepíteni. E logika mentén szerintem ez a népszavazás a gyermekvédelem területén még erősebb felhatalmazást adott. Most ugyanis három és fél mil­lióan szavaztak érvényesen, s a válaszok óriási többsége egybeesett a kormány álláspontjával.

Azt a végletes politikai megosztottságot, ami a társadalomban is leképeződik, hogyan lehetne meghaladni?
Azt szoktuk mondani, 2002 után a polgári tábor hívei büntetésként kapták azt, amit a szocialista szimpatizánsok jutalomból. Ezért mi könnyebb lélekkel viseltük el mindazt, ami történt. Ennek a fordítottja zajlik most: a miniszterelnök úrtól idézve, velünk azok is jól járnak, akik egyébként nem ránk szavaztak, az ellenzékkel viszont azok is rosszul jártak volna ismét, akik rájuk voksoltak. A társadalompolitikánkban konokul próbálunk egy határozott jövőkép szerint eljárni. Ez arról szól, hogy van egy egységes nemzet, s annak a különböző csoportjai szolidárisak egymással, például az eltérő szociális helyzetűek; a nemzeti érzelműek és a kulturális sokszínűségre nyitottak; az anyaországban élők és a külhoniak; a többségi magyar etnikum és a nemzetiségek; a nők és a férfiak; a fiatalok és az idősek.

Szerintünk létezik az egyetértésnek egy tisztességes és fenntartható alapja: a haza, a nemzeti kultúra, a hagyományos értékek tisztelete, illetve a nemzeti érdekek szolgálatának és a nemzeti szuverenitás védelmének parancsa. Csak sajnos a magukat baloldalinak vagy liberálisnak beállító politikusok, illetve a társadalmat manipuláló megmondóemberek nem fogadják el, hogy a politika valódi értelmét a nemzeti közösség fenntartása és erősítése jelenti.

Szakadék azért alakult ki közöttünk, és azért nem valósul meg érdemi átjárás a jobb- és a baloldal között, mert a baloldalról – politikai értelemben – szisztematikusan irtották ki azokat, akik még a pártállamnak a nemzeti-népi szárnyát alkották. Ők baloldali gondolkodásúak voltak, de a nemzet problémáit akarták baloldali eszközökkel megoldani.

Ma viszont a baloldal képviselői mintha egyfajta szellemi világproletariátus részét képeznék, akiknek se Istenük, se hazájuk, se kötődésük, se családjuk, sőt már nemük sincsen. Minden identitáselemet megpróbálnak erőszakkal kilúgozni az ember életéből, minden szerves közösséget igyekeznek szétbomlasztani. Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy van-e lehetőség az olykor a gyűlöletig menő szembenállás, a hideg polgárháború feloldására. Pusztán a materiális kormányzati teljesítményünk ehhez eddig sem volt elég. Lehet, hogy az ellentét ontológiai természetű, és – széttekintve a világban – ráadásul a végletekig látszik feszülni, mégis mindannyiunk kötelessége, hogy megőrizzük és erősítsük azt, ami összeköt bennünket. A választás eredménye e tekintetben is biztatást adhat.

Mi lesz a legnagyobb kihívás az országnak?
Magyarország számára az európai politika lesz a legnagyobb kihívás. Nem olyan értelemben, ahogy eddig volt – még ha nem áltatom is magam, hogy az irracionalitásig, sőt elmebajig elvitt politikai nyomásgyakorlás hirtelen megszűnhet. Viszont az orosz–ukrán konfliktussal új korszak kezdődött.

Mivel még nem zárultak le a harcok, és messze van az élet normalizálódása, Ukrajna újjáépítése, sőt a tűzszünet is, nem bocsátkoznék fejtegetésekbe arról, kinek állt valójában érdekében ez a háború, hogy milyen manipulációk, háttérhatalmi mozgások vannak az egész mögött, s mi ennek a célja a világ újrafelosztásának folyamatában. Az viszont tény: ez a háború – valószínűleg – évtizedekre tönkreteszi Európa és Oroszország között a normális politikai, gazdasági és biztonságpolitikai kapcsolatokat. Nagy a veszély, hogy egy új vasfüggöny fog leereszkedni Európában. Meggyőződésem: noha Oroszország a Nyugathoz, sőt Közép-Európához képest is jelentősen eltérő kultúrát képvisel, mégiscsak a keresztény Európa része. 

Ha tehát ez a törés újra bekövetkezik, Európa gazdasági, politikai értelemben és érdekérvényesítő képességét, sőt kulturális, mentális állapotát tekintve is gyengülni fog. A kérdés az, hogy ezt az új helyzetet Európa a háború után hogyan dolgozza fel. Ha hagyja magát ebbe az irányba tolni, Magyarország és a közép-európai országok, ahogy egykor a szovjet birodalom perifériájának számítottak a Nyugat számára, most az euroatlanti birodalomnak lesznek a keleti széle. Márpedig ha fegyverek állnak szemben egymással a periférián, ha újra ütköző-, nem pedig közvetítőzóna leszünk, csökken az esély a dinamikus fejlődésre. Mi ezt kicsiben már megtapasztaltuk a balkáni háború idején: déli városaink gazdasági megrekedéséhez jelentősen hozzájárult, hogy a Balkán leszakadt Európáról. Csak mostanra, majd harminc év után kezd visszaállni a normális helyzet. 

Ez a jelenség ismétlődhet meg, hacsak a Jóisten meg nem szánja Európát, és a jelenlegi beszűkült gondolkodású, tehetségtelen és háttérhatalmak hálózataiba korrumpált garnitúra helyett nem küld egy szélesebb látókörű és tisztességesebb politikai elitet az unióba.

Nyitókép: Földházi Árpád