Ne pánikoljunk klíma-világvége miatt – vallja egy dán szerző

2022. március 25. 14:01
Az emberiség igenis képes alkalmazkodni a klímaváltozáshoz, nem kellene horribilis összegeket költeni elérhetetlen célokra – véli egy dán politológus, akinek könyve most jelent meg magyarul.

Bjørn Lomborg dán politológus, a koppenhágai Consensus Center think-tank vezetője járt Budapesten Téves riasztás címen az MCC Pressnél most megjelent könyvének bemutatója alkalmából. A rendezvényt a Klímapolitikai Intézet szervezte, a szerzőt Litkei Máté intézetigazgató kérdezte. 

Lomborggal készült interjúnkat itt olvashatják:

Rossz válaszokat adunk a klímaváltozásra – Bjørn Lomborg klímaszakértő a Mandinernek

***

Mint Lomborg előadásában tisztázta: elfogadja a klímaváltozás tételét és azt, hogy annak köze van az emberek tevékenységéhez; ám annyiban kritikus, hogy felelőtlenül költjük a pénzt a klímaváltozás hatásaira való felkészülésre. Az ENSZ szerinte súlyos klímapolitikai kihívások vannak – szuperviharok, bozóttüzek –, ám ezek az állítások nagyrészt valótlanok.

A bozóttűzről szóló hírekre könnyű kattintani, a New York Times le is írta, hogy lángokban a világ. 

Pedig a 19. századig visszanyúlva azt láthatjuk, hogy egyre kevesebb bozóttűz van. Régen a világ 4%-át égették fel az ilyen tüzek, most pedig már alig 2-3%-on pusztítanak. A szatellitfelvételeknek köszönhetően tudjuk, hogy a kilencvenes évek óta csökken ezen területek mérete. Ez ellentmond a ma hallott riogatásoknak. A bozóttüzek által tönkretett részek száma idővel – és helyes klímapolitikával – minden bizonnyal még inkább csökken majd. 

Ez nem jelenti azt, hogy nincsen éghajlatváltozás, hanem hogy más jellegű és felelős vitákra van szükség.

Az embereknek van képessége az adaptációra,

ezért fontos a társadalomtudomány, mert nem csak a természettudománnyal lehet a kérdést megközelíteni. Ha megnézzük a klímával kapcsolatos katasztrófákat, akkor visszatekinthetünk száz év adataira. Az emberek azt hiszik, egyre több a katasztrófa, de az 1920-as években átlagosan évente 500 ezer ember halt meg katasztrófákban, ez a szám azóta erősen csökkent.

Ennek nem az éghajlathoz van köze, hanem ahhoz, hogy technológiailag fejlődtünk és meg tudjuk előzni a halálokat, és

a halálos áldozatok száma egyre inkább csökken évente. 

Nagyon nehéz megállapítani, mi az az árvíz, mert a fogalom rugalmas. Az irodalomban háromféle modellt vesznek alapul. 3,2 millió embert érint évente az árvíz, 12 milliárd dollár a veszteség, amit okoz. Ez 0,05 százaléka a globális GDP-nek. Az árvíz persze pusztító és drága, de a megelőzésbe kéne fektetni. Ha a legrosszabb éghajlatváltozási modelleket vesszük alapul – tehát a legrosszabb forgatókönyvvel számolunk –, akkor 187 millió ember érintene az árvíz. Ha nem teszünk semmit 80 évig, akkor ez lesz, de ez azt felételezi, hogy „állunk és nézzük, ahogyan emelkedik a tenger szintje”. 

„De ez életszerűtlen, az emberek nem így viselkednek.” Tehát ez ijesztgetés, mert hozza a kattintásokat. A globális GDP 5%-ának ráfordításával az a forgatókönyv már elkerülhető lenne, voltaképpen olyan szinten el tudnánk hárítani a tengerszint-emelkedés hatásait, hogy csak néhány millió embert érintene az egész.

Az árvízvédelem költsége magas lesz,

de ez a globális GDP töredéke lesz így is, hiszen közben sokkal gazdagabbak is leszünk.

De a történetet nem így mondják el, hanem azt vizionálják, hogy nem fogunk alkalmazkodni. Ha tényleg ez alapján dolgozunk, akkor rossz döntéseket fogunk hozni. Ha megfelelő tájékoztatást kapunk, akkor jobban alkalmazkodunk és ellenállóbbak leszünk.

A világvége-hangulatot meg kell állítanunk, nem szabad félni és pánikolni, ahogyan Greta Thunberg javasolja, mert ez rossz politikai döntésekhez vezet.

Lomborg felemlegette, hogy az inflációért a jelenlegi klímapolitika is felel, ezt „greenflationnek” nevezte. Az amerikai zöldpolitika fejenként 11 ezer dollár terhet ró ki minden amerikaira évente a következő 30 évre.

Ez a rendszer kudarcra van ítélve,

ki fogják szavazni a hatalomból azokat, akik ezt képviselik. 

A szerző végül kritizálta a zéró kibocsátás elvét, ami összes létező ország adóbevételének felét követelné meg évente a következő harminc évben. De a szubszaharai országok még ennél is többet fizetnének. Tehát vagy drasztikusan növelni kell az adókat, vagy minden egyéb szociális kiadást vissza kell venni – a zéró kibocsátás célját amúgy nem fogjuk elérni soha. 

Fotó: Gyurkovits Tamás

Összesen 7 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés