Rossz válaszokat adunk a klímaváltozásra – Bjørn Lomborg klímaszakértő a Mandinernek

Bjørn Lomborg dán klímaszakértő, politológus: könyve most jelent meg az MCC Pressnél Téves riasztás címmel, a napokban az MCC vendége volt a Klímapolitikai Intézet meghívására.

*

Könyvében azt állítja, hogy rossz módszerekkel küzdünk a klímaváltozás ellen. Mire gondol ezzel és mik lennének a jó módszerek?

Ezek a témák összefüggenek. A múltban az éghajlatváltozásról szóló diskurzus nagy része úgy szólt, hogy „Ó, ez egyáltalán nem történik meg”, vagy „ez a világ vége”. Ez a két lehetőség volt, pedig egyik sem igaz. Az éghajlatváltozás igenis gond, és csak összezavarjuk magunkat azzal, ha azt hisszük, hogy „ez egyáltalán nem történik meg”. De azzal sem megyünk semmire, ha elhisszük, hogy ez a világ vége. Egy példa: ha a tengerszint egy méterrel megemelkedik, az biztosan gondot okoz majd. Az újságok nézik manapság, hogy hány ember él a tenger egy méteres körzetében szerte a világon: ez körülbelül 187 millió embert jelent.

vagy egyesek azt mondják, hogy 187 millió ember megfullad majd. De nem ez történik!

Először is, ez egy folyamat, ami hosszú évek során fog megtörténni. Bőven van időnk alkalmazkodni. De valójában a legtöbb társadalom tengerfalakat épít, védműveket épít, meg fogja védeni ennek a területnek a nagy részét. Ügyes alkalmazkodással pedig sokkal, de sokkal kevesebb földet veszítünk el. A probléma inkább az, hogy erőforrásokat kell költenünk a tengeri védelem építésére, és nem az, hogy 187 millió ember megfulladna. Ez a kérdés első része, hogy nem jött el a világ vége.

Mik a téves következtetések például az energiapolitika terén?

Rossz érveket rossz politika követ. Mert ha félünk, ha oktalanul rettegünk, akkor azt mondjuk: „tehát a probléma abból adódik, hogy sok szén-dioxidot bocsátunk ki, ami fosszilis tüzelőanyagokból származik. Ezért le kell állítanunk a fosszilis tüzelőanyagokat, ennek pedig a módja a napenergia alkalmazása és a szélenergia”. Úgy tűnik, ez a megoldás, nem? De sajnos ez szinte semmit sem fog hozni legalább a következő 30 évben, mert még mindig meglehetősen drága az egész.

– ez is az egyik gond Európában most az orosz gázzal.

Reálisabbnak kell lennünk a rendelkezésünkre álló lehetőségeket illetően. Ha globálisan csökkenteni akarjuk a szén-dioxid-kibocsátást, akkor szénről gázra kell váltanunk, ez a legjobb módja a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének rövid távon. Az Egyesült Államok ezt tette a frakkálással (hidraulikus repesztéssel): alapvetően a szénről a gázra helyezték át a kibocsátásuk óriási részét, mivel a gáz körülbelül fele annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint a szén. Ez nem tökéletes megoldás, mert a gáz még mindig fosszilis tüzelőanyag. De sokkal tisztább, mint a szén. De a lényeg az, hogy megmondjuk, mi a reális tennivaló, ez az, amiről eddig nem beszéltünk.

Nem működik a szél- és napenergia?

A nap- és szélenergia-termelők jelenleg Európában a teljes energiafogyasztás valamivel több mint 3%-át biztosítják. A legnagyobb megújuló energiaforrás a fa. Tehát Európa megújuló energiaforrásaiból származó energiájának mintegy 60%-a fából származik. Ez alapvetően az Észak-Amerikából importált fa nagy része.

de a valóságban valószínűleg nem nagyon csökkenti a kibocsátást, hacsak nem feltételezzük, hogy az egészet újratelepítik, de ennek az újratermesztése körülbelül száz évbe telik. A lényeg, hogy a ténylegesen működő megoldásokra koncentráljunk.

Térjünk át a módszerekre! Ön azt írja, hogy sokkal több pénz megy el a megelőzésre, mint a helyzethez való alkalmazkodásra. Mit ért ez alatt és mit kellene tennünk?

Rengeteg pénzt költünk például a nap- és szélenergia és más energiaforrások támogatására, amelyek jelenleg nem igazán hatékonyak. Lényegében sok pénzt költünk arra, hogy jól érezzük magunkat lelkileg. De valójában nem oldjuk meg a probléma nagy részét. Helyben kell pénzt költenünk, amikor helyénvaló. Ezt nem globálisan kell irányítanunk, ez egyszerűen úgy fog történni, mint Hollandiában, ahol az ország nagy része tengerszint alatt van. De nem a víz alatt vannak jelenleg, mert tudják, hogyan kell megvédeni magukat: gátakat építettek. Ezenkívül zöld innovációra van szükségünk. Intézményemben összegyűjtöttem a világ 47 vezető klímaközgazdászát, három közgazdasági Nobelre jelölt egyént is, hogy megvizsgáljam, hol lehet ténylegesen elkölteni az erőforrásokat az éghajlatváltozás elleni harc érdekében. És arra jutottak, hogy messze a legjobb hosszú távú befektetés a zöldenergia-innováció.

Alapvetően csak azt látjuk, hogy a gazdag országok – Európa, az Egyesült Államok és néhány más ország – kicsikét változtatnak energiakibocsátásukon, hogy jól érezzék magukat, de nem igazán oldják meg a globális felmelegedést. Ha megoldást akarunk kapni, akkor a zöld energiát olyan olcsón kell adni, hogy mindenki meg akarja venni. A szén-dioxid-kibocsátás nagy része nem Európából vagy az Egyesült Államokból érkezik, hanem Kínából, Indiából, Délkelet-Ázsia többi részéből, Afrikából és Latin-Amerikából. És ezeknek a területeknek a többsége sokkal inkább arra összpontosít, hogy lakosságát kimozdítsa a szegénységből. Ez az oka annak, hogy Kína és India is sokkal több fosszilis tüzelőanyagot használ fel, mert csak növekvő gazdaságot akarnak. Nem fogjuk tudni közölni velük, hogy „elnézést, csökkentené egy kicsit a növekedését azáltal, hogy helyette kevésbé hatékony megújuló energiaforrásokra váltana?” Kutatásba és fejlesztésbe kell fektetünk, hogy a zöld energia olyan olcsó legyen, hogy mindenki megérje.

Könyvében arról is ír, hogy zöld politikusok szeretnek félelmet kelteni az emberekben. Miért és hogyan csinálják ezt?

Egy ijesztő cím jobban működik, mint egy nem ijesztő címsor, így az újságok több figyelmet kapnak. És szerintem ezt láthatjuk a legtöbb politikusnál is. Ez nem csak a zöld politikusokra vonatkozik. Ha valaki egészségpolitikus, akkor arról fog beszélni, hogy „több pénzre van szükségünk a kórházainkba” – ez egyfajta túlzás, hogy megértsük a lényeget. Az éghajlat nagyon hálás terület, mert könnyű megijeszteni az embereket azzal, hogy „mindenki meg fog fulladni”. És ezt nyilván a média is nagyon nyomja. És ez egy nagyszerű módja annak, hogy finanszírozást szerezzenek, hogy sürgessék a politikai terveik azonnali végrehajtását.

Csakhogy ez nem jó módja a probléma megoldásának. Például sokan azt mondják, hogy a hőmérséklet emelkedésével egyre nehezebb lesz búzát termeszteni, és ez teljesen igaz is. Nehezebb lesz búzát termeszteni a búzatermesztési vidékek déli határán. De persze az lesz, ennek a területnek az északi határán is elkezdünk búzát termeszteni. Tehát ha ténylegesen elvégezzük a globális számítást, az emberek váltani fognak: abbahagyják a búzatermesztést ott, ahol túl meleg lesz, és több búzát termelnek Kanada és Oroszország északi régióiban.

Tehát mit fognak enni a déli területeken?

A globálisan integrált gazdaság hihetetlenül fontos. A kereskedelemnek ebben nagy szerepe lesz. Kína élelmiszerigényének nagy részét nem maga állítja elő. Anglia élelmiszerigényének csak 40%-át állítja elő maga. Mindannyian mások által termelt élelmiszerből élünk. Tehát az számít, hogy a világ képes-e elegendő élelmiszert előállítani, nem pedig az, hogy egy adott terület meg tudja-e termelni azt a bizonyos élelmiszert. A búza nagyon hőérzékeny, a rizs és a kukorica pedig nem az. Sok ilyen hely egyszerűen át fog térni a búzatermesztésről a kukorica- és rizstermesztésre, vagy egyszerűen hőállóbb növényfajtákat fejlesztenek ki, ezen ma is sokan dolgoznak.

De ezektől persze a tömegek nem ijednek meg, úgyhogy erről nincsen szó.

Mi a helyzet az úgynevezett klímamigránsokkal?

Ez az egyik legkevésbé kutatott terület. Sokan azt állítják, hogy sok a klímamigráns. De a valóság az, hogy nem nagyon tudunk erről. Még a 2000-es évek elején azt jósolta az ENSZ, hogy 2010-re körülbelül 100 millió klímamigránsunk lesz. És persze nem ez lett. Most azt mondják, hogy „talán 2050-ben”. Lehet, hogy egyesek el akarnak vándorolni a magasabb hőmérséklet elől. De ha megkérdezzük a Maldív-szigeteken és más olyan helyeken élőket, amelyek meglehetősen sérülékenyek például a tengerszint emelkedése miatt, akkor a migrációra vonatkozó döntés messze a legfontosabb része nem az éghajlatról, hanem a gazdaságról szól. Azt kérdezik: „Szerethetek-e jobb jövőt költözni?” „Hogyan tudnám jobban ellátni a családomat?”

Fotó: Gyurkovits Tamás