„Ami tegnap még biztonságos környezet volt, az ma már nincs” – kárpátaljai lány a háború valóságáról

2022. március 8. 19:00
„Csak a bizonytalanság maradt.” Kárpátaljáról származó fiatal lány beszél lapunknak a szülőfalujában uralkodó félelemről, az elnéptelenedett utcákról, a kényszerű bujkálásról, egy olyan világról, ami pár hete még a rémálmainkban sem merült fel.

Nyitókép: háborús életkép egy kijevi gyermekkórház pincéjéből (Fotó: Hölvényi Kristóf)

 

Úgy indult, hogy egy ismerősömtől, akivel történetesen együtt járunk harcművészeti edzésre, rákérdeztem az otthoni dolgaira: tudtam, hogy Kárpátaljáról származik, a háború pedig kitört. Az ismerősöm (nevezzük Gabinak) arca elkomorult, és a máskor önbizalomtól, optimizmustól sugárzó tekintete szomorú kérdőjellé változott. Még aznap este megkértem őt, hogy hozzon össze egy rokonával vagy ismerősével a szülőfalujából, akinek feltehetek kérdéseket.

Fél óra múlva jött a válasz:

„Nem akarnak senkinek semmit mondani. Mindenki fél.”

Végül Gabi beleegyezett, hogy inkognitóban, nevek és konkrét esetek említése nélkül legalább ő beszél arról az idegen életérzésről, ami úrrá lett nagyjából a komplett kárpátaljai magyarságon. Vagyis arról mesél, amit neki meséltek azok, akik már minden szavukat megválogatják: a barátai, a családtagjai.

Gabi egyébként egy, a határtól 15 kilométerre lévő magyar faluból származik, szülei a kétezres évek elején döntöttek úgy, hogy áttelepülnek Magyarországra: tanulmányai befejezése után egy budapesti multicégnél kapott munkát.

„Senki sem akar képzetlenül a frontra menni”

Kérdésre válaszolva Gabi elmondja: „Egész Kárpátalján rettegnek a katonai behívótól, a háborútól...harcolni egy olyan ügyért, amihez az ottani magyarságnak semmi köze. Persze, hogy senki sem akar képzetlenül a frontra menni. A Krím elcsatolásakor is jöttek behívók, bár tudomásom szerint akkor nem volt ennyi, mint most. A háború első napján az emberek még remélték, hogy talán csak a két keleti terület lesz a célpont és nem eszkalálódik háborúvá az invázió, de ez elég hamar kiderült, hogy nem így van.”

Az emberek aztán azonnal mérlegelni kezdtek, és sokan döntöttek úgy, hogy elhagyják az országot hosszabb-rövidebb időre. Szinte mindenkinek van rokona, ismerőse, barátja a határ túloldalán, így ők hozzájuk tudtak menni. Akik otthon maradtak, igyekeztek nem feltűnősködni, hiszen ez már hadiállapot.

Mindenki felfokozottabb idegállapotban van,

olvassa és hallgatja a híreket, amik vagy igazak, vagy nem.

„Amikor olyan hírek kezdtek terjedni, hogy a 18-60 év közötti férfiak közül bárkit, bármikor, bárhonnan besorozhatnak, akkor már senki sem mutatkozott szívesen. Volt olyan ismerős, aki kérte, hogy ne írjunk neki Messengeren, Viberen olyat, hogy fél-e a behívótól. Én azt gondolom, direkt is terjesztik az emberek, hogy nincsenek otthon, még ha nem is mentek sehova. Nagymamám azt mondja, aki maradt, az sem jár kinn az utcán, teljesen kihalt a falu.”

Gabi egy másik példát is hoz: a falu ügyeit ismerő, intéző ember

kikapcsolta a telefonját, amikor a háborúval kapcsolatos dolgokat osztott meg

szóban a falu lakóival. A fiatal lány hozzáfűzi, hogy nem tartja alaptalannak az ilyen fokú félelmet: „A Facebookról és a Google-ről is kiderült, hogy »hallgatózik«”.

Kis kárpátaljai társadalomtörténet

Az ukrajnai magyarok helyzetét is összefoglalja Gabi: „Kárpátalján nincs sok munkalehetőség, nem épültek nagy gyárak, az emberek 95 százaléka földművelésből él az esetleges munkahelye mellett.”

Az utóbbi tíz évben megfigyelhető tendencia, hogy először csak a férfiak mentek ki külföldre az építőiparban dolgozni vagy időszakosan mezőgazdasági munkákba segíteni, de mára egész családok vándorolnak ki a jobb munkakörülmények és a biztosabb megélhetés reményében. A fiatalabb, képzettebb generációból sokan el tudtak helyezkedni az elmúlt években olyan vállalatoknál, ahol már nyelvismerettel szellemi munkát tudnak végezni, ami stabil, kényelmes megélhetést biztosít – meséli a Gabi, aki szerencsére épp ebben a cipőben jár.

Hozzáteszi: „Pontos számot vagy arányt nem tudok mondani az elvándorlásra, de végiggondolva az ismerősöket, 30-40 százalék biztosan megvan. Ezen ismeretek fényében pedig könnyebb meghozni egy olyan döntést, hogy az ember elhagyja szülőföldjét.”

„Nem az ő háborújuk”

A kérdésre, hogy mennyire érzik magukénak a falubeliek a háborút, Ukrajna védelmét, Gabi határozottan válaszol: „Úgy gondolom, hogy semennyire sem, ez nem az ő háborújuk. Tény, hogy egy olyan országot támadtak meg, ahol élnek,

azonban az emberek szíve magyar.

Ha arra kerülne sor, hogy a falut kellene megvédeni, a szülői házat, egy élet munkáját, akkor biztos vagyok benne, hogy más lenne az álláspont. Bízok benne, hogy erre nem fog sor kerülni.”

A kárpátaljai lány gyors életképet is fölvázolt a Kárpátaljáról, az ismerősök segítségével: akik maradtak, teljes erőbedobással és helytállással próbálják működtetni és fenntartani a szükséges szolgáltatásokat (élelmiszer- vagy gazdaboltok, egészségügy, szállodák). „A kistérségben polgárőrség is működik, ők vigyáznak az emberek álmára éjjelente, mert sajnos volt pár betörés az elmúlt időszakban. Az ott maradt férfiak felajánlották segítségüket – fahordás, fuvarozás, élelmiszerbeszerzés – az idősebbeknek, nőknek, akik otthon maradtak vigyázni a házra, a jószágokra.”

Özönlenek Kárpátaljára Kelet-Ukrajnából

Azt, hogy a politikusok fejében mi van, meddig mennek el, mit áldoznak fel Ukrajnából, hogy mi lesz a béke ára, azt laikusként megtippelni sem tudja, meséli Gabi. Azt sem, hogy egy ilyen csapás után, a tömeges kivándorlás után hogyan lehet talpra állítani az országot. „A helyiek elkezdtek spájzolni, tartalékokat felhalmozni. Kárpátalja szerencsére annyira távoli, hogy ott még nincs fegyveres összecsapás.”  

Gabi arról is beszámolt, hogy folyamatosan érkeznek menekültek Kelet-Ukrajnából. Azt mondja, a kárpátaljai emberek segítőkészek, a legjobb tudásuk és lehetőségük szerint próbálják ellátni őket. Az egyik kárpátaljai magyar falu polgármestere videókat is készít a „vándorlásról”: kiderült, hogy

az ide érkező emberek meglepődtek a vendégszereteten,

hiszen sosem ezt kommunikálta Kárpátaljáról az ukrán média.

„Kijevnek azt a részét lövik, ahol ő él és nem tud hazamenni”

„Budapesti munkahelyemnek van kihelyezett részlege Kijevben és Moszkvában is. Egyik kollégám, akivel kapcsolatban vagyok, a háború kitörésekor elhagyta Kijevet és másik településre költöztek a családdal ideiglenesen, majd pár napra rá azt a döntést kellett meghozniuk, hogy a család Lengyelországba megy, ő pedig hadkötelesként Lvivben marad. A home office-nak köszönhetően bárhonnan tudott dolgozni, és ahogy a jelenlegi feltételek engedik dolgozik is” – osztja meg Gabi.

S egy történet a pillanatok alatt szétfoszló biztonságérzetről: „A másik kollégám ártatlanul síelni ment, de a hírekben látta, hogy Kijevnek azt a részét lövik, ahol ő él, és így nem tud hazamenni. Ezeket a tényeket olvasva fel sem tudjuk fogni, milyen lehet az, hogy ami még tegnap biztonságos, nyugodt környezet volt, az már nincs. Csak a bizonytalanság maradt. Ezeket az embereket ismerjük, ők nem csak névtelen arcok a hírekben, hanem kollégák egy európai országból.”

 

Fotó: MTI/AP/Maxar Technologies/Maxar Technologies

Összesen 55 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az angoloknak és franciáknak ideje lenni már bedörgölni Trianont. Ez a magyar keserv is azért van.

Amúgy ebben jelenik meg a mai "big data" Achilles-sarka: a bizalmat egyszer eljátsszák, oszt nincs big data, mert nem szolgáltatunk önként és dalolva adatokat magunkról.

Nézd, Kiss Sándor hivatásos ukrán katona volt, nyilván tökéletes ukrán nyelvtudással, elfogadta az ukrán vezényleti nyelvet, és teljesítette a katonai kötelességét. Személyes életútként ez rendben van, tisztelet neki.

Ha egy az ukrán társadalomba kevésbé tökéletesen integrálódott kárpátaljai magyar netán úgy látja, hogy neki ugyan mindegy, hogy oroszok vagy ukránok (de Moszkva legalább messzebb van), az számomra szintén rendben van.

Hát, ehhez a lemondáshoz társadalmi szinten háborús fenyegetettség kell. Olyan irreálisnak tűnik most?

Esetleg gondolkodj el a birtokos eset árnyalatain! "Az ő háborújuk". Nyilván: őket sodorja veszélybe (elsősorban, de ha világháború lesz belőle, mi is sorra kerülünk).

Viszont: "az ő háborújuk", tehát lóbáljuk a morállófaszt, hogy haljanak meg egy államért, amely még beszélni sem engedi őket a saját nyelvükön, taníttatni meg végképp nem? Na, erről lebeszélnélek.

Ezek szerint erkölcsi kötelességnek élted meg az 1968-as csehszlovákiai bevonulást? Végülis ízlések és pofonok, csak talán ne magyarázd, hogy mekkora antikommunista vagy.

Na jó, azérazér... A konfliktus origója, hogy Putyinban túlteng a birodalmi nosztalgia.

Az ukránok már akkor is őrültek voltak, amikor demokráciaexport még szóba sem jöhetett. Pl. bevenni az alkotmányba, hogy "NATO-tagok szeretnénk lenni"??? Ez saját gyártmányú hülyeség.

Jóvanna, próbáltam keresni egy olyan szitut, amikor a magyar szocialista néphadsereg harcban állt. Más ötletem nem volt. A probléma az, hogy nekünk magyaroknak úgy alakult a történelmünk, hogy a "hon" szó értelmezésében viszonylag széles körben egyetértünk. De hogy ebből miért következik, hogy a kárpáraljaiaknak automatikusan úgy kell lefordítani a "hon"-szót, hogy "Ukrajna", az minimum egy "non sequitur". Amúgy érdemes Szent Ágostonnál utánanézni az igazságos háború kritériumainak, meglepően okos dolgokat fogsz találni pl. itt: http://real.mtak.hu/124739/1/H..

A mai teológia ehhez annyit tesz hozzá, hogy mai fegyverekkel egyszerűen nem lehet akármilyen tiszteletre méltó célokkal arányos háborút vívni, ill. nincs olyan, hogy az egyik fél tökéletesen igazságos, a másik pedig tökéletesen igazságtalan helyzetben van. Ettől függetlenül a téma nem avult el, mert a "jogos önvédelem" magánéleti konfliktusokban is morális mérlegelés tárgya is. Ugyebár nem lehet minden pofon mellé rendőrt állítani. Vagy van belső mércénk a pofonokhoz, vagy megette a fene.

Ami mármost Ukrajnát illeti, az egyik kérdés, amit kívülállónak nehéz fölmérni, hogy van-e esélyük sikeresen ellenállni. Ha nincs, akkor eleve igazságtalan a háborújuk, amennyiben részben az ellenállás okoz fölösleges szenvedést, de azért ez nehéz kérdés. Ha az oroszok civilek millióiból mégsem akarnának koponyahegyet építeni, akkor lehet, hogy nem olyan könnyű győzniük. Szóval mondjuk, hogy az OK, hogy egyáltalán harcolnak. Megtámadták őket, védekeznek, így aszondanám, olyan 95%-5% arányban az ő oldalukon az igazság.

Az 5%-ban azonban pünkt a kárpátaljai magyarokat látom csücsülni. Az ukrán állam nem sokat tett eddig azért, hogy "hon"-nak mutatkozzék a számukra, amit feltétlenül meg kell védeniük.

Próbáljunk már kicsit távlatosabbak lenni! Miért kell megszabadulni az oroszoktól, akik mégiscsak kinn vannak a világűrben, meg marha nagy gázmezőik vannak meg minden? Nem lehetne velük mondjuk üzletelni? Te egyetértesz a Soros Alapítvánnyal abban, hogy Ukrajna 2 héttel ezelőtt "stabil és virágzó demokrácia" volt? Útálok sorosozni, de tényleg leírták: https://twitter.com/malloch_br..

Na, szóval ha ez az értékelés netán egy db. baromság, és az igazság az, hogy Kijev és Moszkva rezsimje februárban még semmi lényegesben nem különbözött, ma meg abban az egyben, hogy Moszkva már indított háborút Kijev ellen, Kijev még nem Moszkva ellen - szóval ha az ukránok nem tudtak olyan demokratikus értékeket meghonosítani, amiket az egész világ irigyel tőlük, és pl. a wc-ik sem gendersemlegesek, akkor francért kellett a medve bajszát húzogatniuk?

Miért nem tudták azt megcsinálni, amit Orbán? Tárgyalnak, üzletelnek, megbízhatónak mutatkoznak, rácsodálkoznak, hogy nyelvrokonaik élnek Vlagyivosztokban, és kitörhetett volna a világbéke.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés