Ilyen önkéntesként az ukrán határon – az első harminc óra

2022. február 28. 8:01
Így zajlik az alulról szerveződő segítségnyújtás a kárpátaljai határon. Tizenkilenc éves vendégszerzőnk Budapest mellől indult segélyszállító önkéntesként a határra, majd ott is maradt tovább segíteni. Helyzetjelentés a menekültfogadás valóságáról!

Kolesár András írása

 

Ukrajnában kitört a háború. Mit tehet az egyszeri ember? Február 26-án reggel még azt sem tudtam, hogy mi lesz, hogy lesz, de a Jóisten ezt is megoldotta.

Szombaton 16 óra környékén írtam a Facebookon több csoportba, hogy megyek a határra, akinek van adománya, írjon. 18 órakor indultam, Budapestről. A fővárosban és környékén négy helyre mentem, majd útközben, Hatvannál elkanyarodtam Mátraszőlősre az utolsó csomagokért.

Sikerült telepakolni egy hétszemélyes VW Sharant. Az adományozók végtelenül kedvesek voltak, mindenki beszállt a benzinköltségembe, amennyivel tudott. Olyan 60 kilométerre lehettem Tiszabecstől, amikor elkezdtek jönni szembe az első ukrán rendszámos autók. Legtöbben kárpátaljai rendszámmal, de Kijev környékékől is szép számmal érkeztek, akadt egy-egy Donyeck környéki autó is. Fehérgyarmaton megálltam tankolni, és találkoztam két idős asszonnyal, akik 2016-ban Donyeckből menekültek Kijevbe,

most pedig az éppen csak talpra állt életüket kellett otthagyniuk egyik napról a másikra.

Hajnal 3-kor érkeztem Tiszabecsre. Félrehúzódtam az út szélére, hogy a térképen megkeressem a kultúrházat, vagy bármit, ahol gyűjtik az adományokat. Egyszer csak megjelent előttem egy úr, és megkérdezte: 

– Jó estét, jó reggelt, nem tudom melyik van, mi járatban?
– Adományt hoztam, hová menjek?
– Ide tessék betolatni.

Mint kiderült, pont jó helyen álltam meg. Két cigány srác volt még ott, segítettek kipakolni. Pakolás közben elbeszélgettünk, mondták, hogy rengeteg ember jön át a határon. Kérdezték, hol alszom, mondom, a kocsiban. Jól kinevettek, majd meghívtak magukhoz Vámosorosziba. Végtelenül kedves volt velem az egész család, nem lehetek eléggé hálás Nektek: Zoli, Béci és Márkó. 

Négy óra alvással „feltöltődve” veselkedtem neki a reggelnek. Reggeli közben a családfő mesélt az elmúlt napok eseményeiről.

Az „okosok” már elég korán megérezték a bajt,

és az összes fekete-szürke-fehér galléros átjött a határon, drága terepjárókban, és kérdés nélkül fizettek vámot az autónként (!) 30-130 millió forint készpénz mellett rengeteg aranyra.

Megtudtam, hogy a „Guszti” fejenként 35 ezret kér a menekültektől egy budapesti fuvarért. Igazán szégyellhetné magát, a határbüfével egyetemben, akik ugyan eddig is 800 forintért adták a zacskós levest, de most mindenre rádobtak még pár száz forintot. Enyhe kritika érte még Vámosoroszi polgármesterét is, akit a háború kirobbanása után három nappal sikerült előkerítenie a jegyzőnek, mert nem tartózkodott a faluban. Addig a lakosok nem tudtak szállást kialakítani az önkormányzati épületekben, így a helyiek saját házaikban szállásolták el akit tudtak. Azt is megtudtam, hogy különösen nagy szerepe volt a helyi cigányságnak a szerveződésben, mert az első napon a határnál szerintük alig volt fehér ember a tiszabecsi átkelőnél, aki fogadta a menekülteket. A helyi vállalkozók („pénzesek”) közül csak kevesen segítettek,

de az igazán nagy munkát a szerény fizetésből élők végezték.

Aki havi 60 ezerből él meg közmunkásként, az is megkent 100 szendvicset, és ment a határátkelőhöz osztani. Mindenki abban segített, amiben tudott.

Mesélték azt is, hogy a kárpátaljai magyarok nem akarnak harcolni egy olyan Ukrajnáért, ahol nem használhatják szabadon az anyanyelvüket, ezért a magyar férfiak közül sokan átszöktek a zöldhatáron. Volt olyan is, aki csónakkal jött át a Tiszán, de volt példa arra is, hogy éjszaka, amikor a levegő is 0 fok köré esik, akkor úsztak át. Az átkelőknél a magyar oldalon

a békeidőben szőrös szívű vámosok senkit sem fordítanak vissza, akit az ukránok átengednek. 

Aztán útra kerekedtünk: irány a tiszabecsi határátkelőhely. Ott nem tudtuk hasznosítani magunkat, így Zoliék elmentek adományokért, én pedig Beregsurány felé vettem az irányt, ahol jelentkeztem a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál, hogy tudnék-e segíteni. Gyorsan telefonszámot cseréltem pár emberrel, majd nekiálltam és végigjártam a környező falvakat, polgármesterekkel beszéltem, és összekötöttem őket a Máltával, hogy ha tudnak szállást biztosítani, vagy szükségük van valamire akkor hatékonyan tudjanak szervezni.

Este lett már, mire visszaértem Vámosorosziba, ahonnan Tiszabecsre mentünk Zolival és Márkóval, hogy egy családot Szatmárcsekére vigyünk; majd különváltunk, mert nekem el kellett még vinnem egy anyukát és a másfél év körüli fiát Szamosszegre, ahol a rokonai várták a művelődési házban kialakított szálláshelyen.

Érdekességként elmesélem, hogy kábé 20 percig voltunk Tiszabecsen a szállást nyújtó családnál,

de ez pont elég volt, hogy hozzá akarjanak adni korombeli lányukhoz.

Szóval Szamosszegről vissza Vámosorosziba, ahol e sorok írásakor hajnali három van, nekem pedig ezer kilométer van a kocsimban és a lábamban, ezért nyugovóra térek.

Reggel hatkor indulok két srácért, akik segíteni jönnek Márkó és Béci helyett, mert ők vámosok és holnap nappali műszakjuk van. Őket fogják váltani.

Összesen 24 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés