Amerikának már túl késő. De mi a helyzet Magyarországgal?

Washingtonban a Biden-adminisztráció nemrégiben új nukleáris szakértőt nevezett ki az Energiaügyi Minisztériumba, bizonyos Sam Brintont, aki nukleáris tanulmányokból szerzett felsőfokú diplomát a Massachusetts Institute of Technology-n, Amerika legfontosabb műszaki egyetemén. Azonban ha egyetlen amerikai is ismeri Brinton nevét, az azért van, mert vezető LMBT-aktivistaként tevékenykedett a „The Trevor Project” nevű civil szervezetnél, amely ellenzi azokat a terápiákat, amelyek meg akarják változtatni az azonos neműekhez vonzódó fiatalok szexuális orientációját. Brinton szülei evangéliumi keresztények, ő pedig az áldozatukként mutatja be magát, akik vallásuk miatt arra kényszerítették, hogy egy pszichológiailag brutális kísérleten menjen keresztül azért, hogy megszabadulhasson az azonos neműek iránti vonzalmától. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a legtöbb amerikai, még a konzervatívok sem szimpatizálnak az úgynevezett „konverziós terápiákkal”.

Bár néhányan megkérdőjelezték Brinton történetének igazságtartalmát, beszámolója közvetlenül az amerikai elit vallásos konzervatívokkal szembeni előítéleteire rezonál. Brinton vallomása így olyan, ami „túl jónak” tűnik ahhoz, hogy ellenőrizhessük, ez pedig azt jelenti, hogy a politikai baloldal számára túl fontos és hasznos ahhoz, hogy szkeptikusan vizsgálják kijelentéseit.

A kötözés-fegyelmezés (B&D), a dominancia-alávetettség (D&S) és a szadomazochizmus (BDSM) szószólója és oktatója volt korábban, beleértve főiskolai hallgatók tanítását a „kink” azaz a megtörés és megkötözés szexuális technikáira. 

2017-ben például megjelent a New York-i Rensselaer Polytechnic Institute campusán, hogy előadást tartson a nem-konvencionális szexuális tevékenységről, azaz az úgynevezett „kink-szexről” (a kink szex tulajdonképpen a kölcsönös beleegyezésen alapuló nemi erőszaktételt jelenti a BDSM szubkultúrában. A szerk.)  Egy lelkes beszámolóban, mely a diákújságban ekkor megjelent, az újságíró a következőképpen számolt be Brinton előadásáról: 

»Számtalan anekdotával ajándékozott meg minket, mint például azzal, hogy mennyire élvezi, ha a párját kikötözi úgy, mint egy asztalt, és róla eszi meg a vacsoráját, miközben a Star Trek-et nézi. Amikor megkérdeztük tőle, hogy mióta tudja, hogy ő egy kink (tört nemi identitású, azaz szadomazochista, a Szerk.), elmagyarázta, hogy nem feltétlenül születésétől fogva, mivel „kinky-sége” korábban nem szexuális módon nyilvánult meg. Mikor azonban elkezdett szexelni, megelégelte azt, hogy nem tudja irányítani az egész élményt, ez pedig az uralkodás eszméjéhez vezetett nála. Kifejtette a kutyakölyök-játékkal kapcsolatos tapasztalatait, a kink-szex és fetisizmus közötti különbségeket, valamint megosztotta velünk a partner biztonságos fojtogatására vonatkozó tapasztalatait is.

Ezután áttértünk a kikötözésre. Brinton megtanított minket az alávetésre, kezdve a csuklóvédőkkel és a hámokkal való kikötözéssel. Olyan önkénteseket kért fel, akik segítségével demonstrálhatta a kötélcsomózás technikáit, másokat pedig arra kért fel, hogy rajtuk mutathassa be ezeket. Úgy hagytam el a termet, hogy elmondhattam magamról, hámba kötöztem Brintont, Donald Trump nukleáris tanácsadóját, és hogy immár tudom a bondage alapjait is. Ezután köteleket adott a közönségnek, és arra bíztatott minket, hogy a későbbiekben egymáson is gyakoroljunk.

Amikor a kikötözések véget értek, meghívott minket, hogy játsszunk el a játékaival, és beszélgessünk tovább. Az egész közönség felment a színpadra, és Brinton kedélyesen magyarázta el az egyes játékok célját és megfelelő használatukat. Még a szénszálas rúd használatát is bemutatta az érdeklődőknél, és hát a hegek, amiket a karomon hagyott, néhány napig még láthatóak maradtak.«

A diákújságíró azzal zárta beszédét, hogy „élvezte a bemutató minden másodpercét”. Ha nem tudod, mi az a „kutyakölyök-játék”, egy amerikai újságból származó 2016-os cikk elmagyarázza. Ez egy perverzió, amelyben egyes férfi homoszexuálisok kutyákként viselkednek, míg partnereik úgy tesznek, mintha a kutya gazdái lennének. A történetben Sam Brinton elmagyarázza kapcsolatát „kölykével”, egy olyan emberrel, aki „Nubi” névre hallgat:

»Samnek mentálisan el kell távolodnia a szexuális aktivitástól a kölyök jelenlétében, Nubi számára azonban könnyebb karakterben maradni. „Valójában problémáim vannak, amikor a kölyök játékról a szexre váltunk" – magyarázza Sam. „Nem, nem hagyhatom, hogy így vonyíts, amikor szexelünk, mert nem akarom összekeverni ezt a két világot”. Érdekes, mert partnerének ugyanakkor nem kell kijönnie a kutya üzemmódból, hogy megb*szhasd. „Nekem személy szerint ugyanakkor ki kell jönnöm a kölyökjátékból, de még akkor is úgy bánok vele, mint egy számomra alárendelttel”. „Nagyon könnyen öntudatomhoz térek” – mondja Nubi. „Ugyanakkor a hálószobában történő kölyökjátékban nagyon összpontosítok arra, ami előttem van, így ez egyfajta funkcióval is szolgál ebben a tekintetben”

Más szavakkal, ez azt jelenti, hogy „Nubi” úgy tesz, mintha kutya lenne, miközben Sam Brinton szodomizálja, és ez segít neki abban, hogy a szexuális élvezetre összpontosíthasson. 

Brinton, aki „nem binárisként” azonosítja magát, soha nem próbálta elrejteni életének ezt az oldalát. Valójában saját honlapján büszkélkedik politikai aktivizmusával, és azzal, hogyan visel női ruházatot, amikor washingtoni politikusokhoz látogat. Úgy véli, ez az egyetlen módja annak, hogy kikényszerítse az emberekből, hogy beszéljenek a szexuális sokszínűségről.

Sokkal inkább valószínű, hogy ezek a devianciák komolyan segítettek neki megszerezni pozícióját a Biden-adminisztrációnál, amely a „sokszínűséget” és a „befogadást” helyezi előtérbe. Bár ez a viselkedés megdöbbentő lehet az átlag amerikaiaknak, de az elit számára Brinton egy igazi sikertörténet. Megmutatja az, hogy az elszánt aktivisták még a legbizarrabb szexuális vágyakat és viselkedést is egyfajta kitüntetéssé emelhetik. 

Biztosak lehettek benne, hogy bárki, aki az Energiaügyi Minisztériumban Brintonnal dolgozik, félni fog attól, hogy zavart vagy kényelmetlenséget mutasson az öltözködése vagy cselekedetei miatt, mivel attól fog tartani, hogy gyűlölködőnek bélyegzik, ezzel pedig tönkreteszik karrierjüket.

Erre gondolok akkor, amikor a Hazugság nélkül élni című könyvemben azt mondom, hogy a Nyugat most „puha totalitarizmus” alatt él. Senki sem fog a Gulágra menni, amiért kritizálja Sam Brintont, de a hallgatólagos beleegyezésed mégis kikényszerítik azzal, hogy veszélyeztetik a munkádat és megélhetésedet. 

Ilyen ma az élet Amerikában. A „felvilágosult”, „felébredt” woke progresszívek meghódították az amerikai elit intézményeit: a kormányt, a hadsereget, az üzleti életet, az iskolákat, a médiát, a szórakoztatóipart, a sportot és még sok mást, és arra használják, hogy démonizáljanak mindenkit, aki nem ért velük egyet. 

és megkezdődik a másként gondolkodók elnyomása. A legtöbb ember, aki meghallgatja Sam Brinton meséjét (akár igaz, akár nem), arról, hogyan szenvedett, mint sebezhető meleg tinédzser a kegyetlen vallásos kínzói kezében, hatalmas együttérzéssel válaszol. A szánalomnak ez a stratégiai alkalmazása lefegyverez minden erkölcsi aggályt; a woke baloldal szemében az, ha megtagadják egy Sam Brintonnak azt, amit követel, maga a megtestesült gonoszság. Radikálisan megváltoztatják az amerikai kultúrát.

Miután meghódították az elitet, a woke-ok most gyarmatosítják a fiatalabb generációk elméjét. A Gallup 2020-as felmérése szerint a „Z generáció”, azaz az 1997 és 2002 között születettek 16 százaléka LMBT-ként azonosítja magát. Ez az én generációmban, az „X generációban” (ami at 1965 és 1980 között születetteket jelenti) csupán négy százalék volt. Még a Z generáció többségének körében, azok között is, akik nem azonosítják magukat LMBT-ként, nehéz kritizálni a szexuális sokszínűséget. Természetesen minden olyan fiatalnak, aki karriert szeretne a fehérgalléros szakmákban (felsőoktatás, jog, orvostudomány és üzleti élet),

Ez azonban nem egyik napról a másikra történt. 1993-ban, amikor fiatal washingtoni újságíró voltam, beszámoltam egy hatalmas LMBT tiltakozó felvonulásról a Mall-on. Közel egymillió LGBT-ember és szövetségeseik vonultak az egyenlőségért. Az eseményen sok normális kinézetű meleget és leszbikust láttam,viszont számtalan olyan férfi is feltűnt, mint Sam Brinton: őrültek, akik büszkék voltak aberrációikra. Egy olyan ember mellett álltam, aki tagja volt a „Radikális Tündéreknek” nevezett csoportnak, akik homoszexuális vágyaikat a természet szeretetével egyesítik: ezért úgy állt ki egy hosszú faág a fenekéből, mint a páva farka. Amikor az amerikai média nagy része beszámolt a felvonulásról, egyik ilyen őrült sem került be a TV-be vagy az újságokba.

Csak a normális melegek és leszbikusok képviseltették magukat. A média menedzserei megértették, hogy ha az amerikai közvélemény teljes és pontos képet lát arról, hogy a dolgok hogyan állnak a Mallon, abban a pillanatban kevésbé lesz valószínű, hogy támogatni fogják az LMBT-egyenlőséget. Ez fontos lecke volt egy olyan fiatal újságíró számára, mint én, hogy megtanuljam: amikor olyan témákról esik szó, amelyek számítanak a baloldalon (ez főleg szex és rassz), akkor a média nem a történet igazi jelentését, hanem a narratíva irányítását tekinti elsődlegesnek, hogy megszerezze a nyilvánosság támogatását.

Az olyan kulturális forradalmárok, mint Sam Brinton, nem vérontással, hanem könnyek kifacsarásával érték el a dominanciát az amerikai politikai és kulturális élet fölött. Az amerikai élet új totalitarizmusa terápiára szorul. Több köze van Aldous Huxley „Szép új világához”, mint George Orwell „1984-éhez”.  Az olyan radikálisok, mint Brinton, kihasználják a klasszikus liberalizmus méltányosságát, együttérzését és toleranciáját, hogy mélyen megrontsák ezt az eszmét és gyakorlatát. Az aljasságtól, intoleranciától és korszerűtlenségtől való félelem révén arra kényszeríti a hétköznapi embereket, hogy feladják erkölcsi épelméjűségüket. 

Magyarország sem menekülhet el ez elől. Amikor tavaly itt voltam, beszéltem egy tizenéves fiú anyjával, aki azt mondta nekem, hogy a fia azt mondta neki, hogy ő le van maradva, és hogy az ő generációja már kísérletezik a nemmel és szexualitással. Ez meg honnan jött? A közösségi média, az angol nyelvű hírek és szórakoztató média követeli ki tőlük.

Mit tehetünk? Ezért írtam a Szent Benedek válaszútján-t és a Hazugság nélkül élni-t: hogy segítsek a keresztényeknek és azoknak, akik nem értenek egyet az új kulturális forradalommal, hogy megtalálják azt, hogyan álljanak ellent és védhessék meg magukat valamint gyermekeiket. Bizonyos értelemben Magyarország jobb helyzetben van ahhoz, hogy ellenálljon, mint a Nyugat többi része. Először is, a kommunizmus kollektív tapasztalata jelen van az közös, élő kollektív emlékezetben, így tudják, hogyan működik a totalitarizmus. Másodszor, van egy kormány, amely megérti a woke Nyugat fenyegetését, és eltökélt szándéka van arra nézve, hogy tegyen meg mindent annak megállítására.

A nyugati civilizáció válsága nemcsak politikai, hanem erkölcsi és vallási válság is. Egyikünk sem fogja tudni leszavazni azt. Ha olyasvalaki vagy, aki a konzervatívokra szavaz ugyan, de okostelefont ad a gyermeke kezébe, akkor reménytelenül naiv vagy. A politika azonban létfontosságú. A magyarokat nem szabad becsapni az együttérzés és a tolerancia hamis retorikájával, amelyet Sam Britton és más woke forradalmárok arra használnak, hogy becsapják, lefegyverezzék és legyőzzék ellenfeleiket. Még mindig szabadon szavazhatunk olyan vezetőkre, akik erkölcsi világossággal és tettre készen látják ezt a válságot, és akik nem félnek szembeszállni a nemzetközi elit véleményeivel azért, hogy megvédjék a nemzetet és annak fiataljait.

Harminc évvel ezelőtt, ha az átlag amerikaiak látták volna, hová vezet ez a mozgalom – a homoszexuális szadomazochizmus és transzneműség normalizálásához, különösen a gyermekek és a fiatalok körében –, soha nem üdvözölték volna. Ha láttuk volna, hogy egy olyan szörnyeteg, mint Sam Brinton, egy nap kormányzati posztot kap, és az elit hősként ünnepeli, a jövő más lehetett volna. Nekünk már túl késő. De mi a helyzet Magyarországgal?

Fotó: Facebook.