A magyar fegyveres ellenállás gyorsan alakult ki 1944-ben, és nem fair dolog összehasonlítgatni Dániát és Magyarországot. Fontos új könyv jelent meg a második világháborús budapesti ellenállásról.
Grandiózus vállalkozásba vágott Bartha Ákos történész, amikor megírta a budapesti fegyveres ellenállás 1944–45-ös krónikáját. A legnagyobb probléma talán nem is az, hogy a hatalmas primer forrásanyagot olvasható terjedelembe szorítva, élvezetes stílusban, egyben tudományos alapossággal kell megírni – ezeket az akadályokat Bartha mind csont nélkül vette. Sokkal nagyobb kihívás a narratívák csataterén lapuló aknák kerülgetése, elvégre a fősodratú baloldali történettudomány jelenlegi konszenzusa szerint olyan, hogy fegyveres ellenállás Magyarországon a német megszállás alatt, eleve nem volt.
Bartha könyve nem öncélúan szemel ki és dönt le bálványokat, hanem már témaválasztásában is jórészt feltáratlan terepre téved. Na persze nem azért, mert a múlt rendszerben ne lett volna szó bátor szovjet partizánokról és kommunista ellenállókról, hanem mert ezeknek munkásságát felnagyították és – szükségszerűen – eltorzították, a fajvédő magyar-keresztény vagy éppen a cionista ellenállók – például a jobboldali cionista ellenállók – tevékenységét pedig elhallgatták.
A könyv eloszlatja ezen illúziókat, hiszen a német megszállás napjától (1944. március 19.) veszi végig a budapesti fegyveres ellenállás eseményeit, egészen a felszabadulásig (más olvasatban: megszállásig). Előkerülnek ellenálló honvédek, szervezkedő fajvédők, németekre tüzet nyitó munkaszolgálatosok és persze néhány baloldali és kommunista is.
A szerző eközben nem építgeti a romantikus mítoszokat: világosan leírja, hogy „a sikertelen kiugrás első számú felelőse a legfelső hadúr” – Horthy – „volt”. (132.). Eközben nem igazságtalan Magyarország helyzetével szemben. „A sikertelen kiugrás története (...) az »utolsó csatlós« teória egyik sarokpontjaként értelmeződött. Budapest tétovaságát gyakorta hasonlították össze Románia sikeres átállásával, jóllehet az, amit Horthyn előszeretettel számonkértek – a munkásság felfegyverzése –, ott sem történt meg, ellenben Mihály király a magyar kormányzóhoz hasonlóan, az ellenzék értesítése nélkül, az utolsó pillanatban időzítette át három nappal korábbra az akciót. Az ő döntését azonban igazolták a történések.” (133.).
De hasonlóan éleslátó a következő megállapítás is:
„(...) a magyar ellenállás politikai megszerveződése feltűnő gyorsasággal, két hónapon belül megtörtént,
jóllehet a dolgok természetéből fakadóan mindez nemigen hatotta meg a nagyhatalmakat. »A magyaroknak is követniök kell a dán nép példáját az ellenállás és a szervezett szabotázs terén«– figyelmeztetett a londoni rádió 1944. július 5-én, vagyis Dánia megszállásának ötödik évében, nem egészen négy hónappal Magyarország német megszállása után.” (31-32.).
Fontos a szerző eszmefuttatása annak kapcsán, hogy nem volt-e jobb inkább elkerülni a fegyveres ellenállást. A megtorlás jelenségének kutatása szinte teljesen hiányzik a második világháborús hazai szakirodalomból, pedig „morális értelemben véve a fegyveres ellenállás egyszerre volt igazolható, mert a nácik ellen irányult, és megkérdőjelezhető, hiszen »zűrzavart és rettenetes szenvedést okozott« igen szerény kézzelfogható eredményért cserébe”. (298.).
Fájdalmas jelenség, hogy a nem kommunista magyar ellenállók „emlékezetpolitikai szempontból a 21. századra a senkiföldjére kerültek”. (299.). Remélhetőleg a jövőben nagyobb figyelme fog irányulni nem csak Bajcsy-Zsilinszky Endrére vagy Kiss János altábornagyra, de akár Lendvai Istvánra, Zadravecz Istvánra vagy éppen Kornis Gyulára. Igaz, ők nem (mind) fegyveres ellenállásban gondolkodtak, de a politikai, szellemi ellenállás feltárása is várat magára. A szerző szempontjait jól megvilágítja, hogy ő a fegyveres ellenállás kategóriáját nem csak úgy értelmezi, ha valaki „fegyverrel öli a németeket”, hanem például az üldözöttek fegyverrel való óvása is ide sorolható – a pisztolynak pedig nem is volt muszáj elsülnie. (300-301.).
Bartha Ákos fontos és tabudöntögető könyvet írt,
Hiányérzetet pusztán az okoz, hogy a könyv – kitűzött céljának persze megfelelően – sajnos csak a fővárosra koncentrál, a vidéki események szinte teljesen elmaradnak, reméljük egyszer a szerző majd ezt is feldolgozza. Minden olvasó, világnézettől és a témában eddig megjelent könyvek ismeretétől vagy nem ismeretétől függetlenül új ismeretekre tehet szert a komplex huszadik századi magyar történelem és az ellenállás története kapcsán a Véres városból – és nem mellesleg élvezetes olvasmányélménnyel gazdagodhat.
Bartha Ákos: Véres város. Fegyveres ellenállás Budapesten, 1944-1945. Bp., Jaffa, 2021. 423 o.
Fotó: Budapest bombázása, 1944. Fortepan 175117.
Kereken két évszázada, 1825. szeptember 11-én – közel másfél évtizeddel a megelőzőt követően – hívta össze újfent I. Ferenc király az országgyűlést Pozsonyban, amely elindította hazánk legnagyobb társadalmi átalakulását.
Nem bírják a költségnövekedést.
„A magyar választóknak fel kell ismerniük, hogy ez a gyűlölet nem a megoldás, hanem maga a katasztrófa” – hangsúlyozta összeállításában a Transzparens Újságírásért Alapítvány.
„Egy normális világban ilyen soha nem történhetett volna meg.”
Zürichi kerekasztal-beszélgetés az európai demokráciáról, értelmes politikai vitákról és persze Magyarországról.
Karácsony Gergely támogatja a Tisza Párt adópolitikáját, azt azonban nem tudja ő sem, hogy mit titkol Tarr Zoltán, pedig rendszeresen egyeztetnek.
Szijjártó Péter határozottan tagadta, hogy Donald Trump bármit is követelt volna Magyarországtól.
Klein Dávid és Nagy Márton, a Magyar Dhaulagiri-expedíció két tagja kalandos úton jutott el az alaptáborba.
