Mindez a veszély már csak azért is fenyeget, amit Demeter Márton kommunikációkutató mondott volt a Mandinernek, azazhogy a balliberális újságírók kevésbé reflektálnak magukra: „a nyugati típusú, globalizált, kicsit önstigmatizáló, a magyar működési modellt megvető, a mainstream nyugati felé nyújtózkodó kollégáik nem feltétlenül reflektálnak magukra, hogy ők ebben és ebben hisznek, hogy ők a nyugati mainstreamet nyomják, mert azt tartják a globális normának, ami attól eltér, azt meg ennek a hibás, rossz formájának; amit én csinálok az „az” újságírás, mondják, ami nem ilyen, az meg szerintük nem az.
Ilyen reflektálatlanságot senki nem engedhetne meg magának, aki kommunikációval foglalkozik, hogy a saját pozícióját ne ismerje fel, amiből kommunikál.”
S végül ugye ott vannak – haladóknak – a „tény” műfajával kapcsolatos filozófiai problémák, amiket jobb töriszakokon átrág az ember, de az újságíróképzéseken nem szoktak előkerülni. És most nem is az általam intellektuális sátánizmusnak tartott posztstrukturalizmusra, dekonstrukcióra és más vonalas posztmodern megközelítésekre gondolok, hanem mérsékeltebb megfontolásokra. (Lásd pl.: Carl R. Trueman: Histories and Fallacies című, 2010-es kötetét, ugyan a történészkedés problémáiról szól, de újságíróknak is hasznos.)
Ugyanakkor a lakmusz.hu-s újságírók elgondolkodhatnának egy pillanatra, hogy ők miként fogják fel a világot: szerintük van-e objektív valóság, vagy nincs, a valóság megismerhető vagy nem, emberi gyártmány vagy sem, s így tovább – hiszen ha személyes felfogásuk radikálisan posztmodern, akkor a „tényellenőr”-pozíció értelmetlenné válik. Vagy épp ugye hatalmi pozícióvá, ami tényellenőrnek maszkolja el magát egy elnyomó, nyugati liberális metanarratíva felhasználásával.
S ha valaki ránéz a tényellenőrök oldalára, már láthatja is, hogy igazam van.