Előttem van az a virslis vigyor, amit az apuka még tegnapelőtt is kitett. Az apuka, a hűtlen férj, aki képes volt politikai érdekből odaültetni a megcsalt feleséget, a dísznek használt gyerekeket a kamera elé. Átverni mindenkit.
Aztán az is milyen, szomorú, hogy a feleség nem mer szólni, nem teríti ki a fájdalmát, hanem csak átállítja a facebook profilját, házasból, egyedülállóba…
Az egész mögött pedig ott vannak az ártatlan, aranyos gyerekek. Akiknek osztálytársaik vannak, saját életük. Tűrniük kellett eddig is, hogy mindenki tudta róluk az utcán, a buszmegállóban, az iskolában, hogy kinek a fiai, mit mondott tegnap az apukájuk, de eddig legalább lehetett mondani, hogy harcban vagyunk gyerekek, ti vagytok a katonáim!
Most már nem lehet ezt mondani, csak azt, hogy bocsánat, hogy ilyen világban élünk, ahol az apukátok veletek fedezi magát, ahol anyukátoknak oda kell ülni az adventi koszorú mellé és mosolyogni, miközben egy ország előtt alázták meg.
Szomorú. Nagyon.”