Év vége

Ha számot vetek magamban az idei évvel, nagyjából arra jutok, hogy sikerült kitennem néhány pontot ide-oda. Jó sok pontot. Mondatok végére olykor hármat is. Ez, ugye, elég konkrét. Aztán van ahová nem került pont. Befejezetlen, alaktalan és végtelen marad így, lezáratlanul.

Mint a víz, ha nem zárom el a csapot, csak zubog a kádba, aztán a fürdőszobába, ki a folyosóra és a szobákba, a konyhába, ki az udvarra, az utcára, a rétekre és tovább, vég nélkül, formátlanul, megfoghatatlanul.

(Elültettem egy szem búzát a nyáron, még mindig él. Ez jó dolog. Nem tudom, meddig él egy szál búza egy kis cserépben. Ceruzát szúrtam be melléje támasztéknak, hát nekitámaszkodott. Nem értek hozzá. Sokat utazgattam az idén, hurcoltam magammal, madárlátta búzaszál lett belőle, a madarakból meg búzaszál-látta madár, mi más.) 

Aztán a csomagok. A sok tárgy. Be a hátizsákba – ki a hátizsákból. Nem szeretek cuccolni, nem szeretek csomagolni. Búcsúzkodni végképp nem. Fogkefe, fésű, izémizék. Itt-ott elmaradozik egy fülbevaló, selyemruha, bojtos sapka.

Cserébe egy idegen város fényeit viszem, didergést ködben az üres állomáson, szarvasbőgést őszi éjjelen, nyári reggelt a harmatos fűben, estét is, olyat, mikor nem rebbennek a levelek a fákon.

szétcsúsznak a szavak, és nélkülük lebegek valamilyen senkiföldje-szerű vákuumban. Persze, alig lehet úgy szemlélni valamit, hogy közben nem nevezed meg.

Nézem a felhőt, és hát tudom, hogy felhő az. 

Bár van egy emlékem, egész kiskoromból, hihetetlen, de ez még abból az időből való, amikor nem tudtam szavakat rendelni a látványhoz.

nevük lett azóta, és ez kiszorította azt a teljességet, ami akkor, megnevezetlenül, részem volt, és aminek része voltam én is, határtalanul egy voltam vele, nem tagolódtak merev körvonalakba a tárgyak, bennem a holdvilág, az akác, én a fában, a fényben.

Vannak pillanataim, amikor vissza tudom idézni az emléket hozzárendelt szavak nélkül is. Ez nem hasonlítható egyetlen hang-, íz- vagy illatélményhez sem.

Talán az álmokkal esik meg néha valami hasonló.

Teszek-veszek, teljesen hétköznapi ébrenlétben, és hirtelen meglátogat egy régi álmom. Nem tudom beazonosítani, nem sikerül elcsípnem a történéseit, mikor volt, hogy volt, de ismerősen végiglebben bennem, mint egy fuvallat, megáll egy pillanatra, aha – mondom, összekacsintunk, itt van és nincs itt. Szóval néha sikerül felidéznem azt a gyermekkori emléket is – egyfajta szavak nélküli mélységben.

Jó elidőzni kissé ebben; az is lehet, hogy az utcákon is leáll a forgalom ilyenkor, és nem folynak a folyók, megállnak az emberek ott, ahol éppen vannak, és nyári este lesz a világ ekkor, mint mikor nem rebbennek a levelek a faágakon, ezekben a pillanatokban éhezés sincs, meg háborúk, a világ összes filozófusa is ott van egyetlen épkézláb gondolat nélkül a holdvilágos estében, meg mindenki más is, a pókok, a baglyok, a világ összes búzamezői és mindenféle fái, és semmi nincsen rajtunk kívül, csak mi, mindahányan, szépen, határtalanul.

Hogyan is lehetne szavak nélkül leírni ezt.

akiben ma is formátlanul, körvonalak nélkül áll egy akácfa, és az ágai közt időtlenül világít a holdfény.

Hiába van vége az évnek, ez is csak egy pont a sok közül. A körvonalak nélküli világ jön velem, viszem tovább hátizsákban, kis cserépben, ha költözni kell, dobozokban, a fogaim közt, ahogy lehet, át a túlsó partra, vagy az utca túloldalára, ha leugrom kenyérért, vagy a holnaputánba, mindegy, akárhová.

(Nyitókép: R.J.)
Réz Johanna évösszegző képes összeállítását IDE kattintva nézheti meg