Az örök Muttitól Óceániáig – Greczula Levente László kedvenc 2021-es cikkei

2021. december 29. 13:11
Merkel-mérleg, osztrák szappanopera, Irán, Kína és Óceánia – következnek munkatársunk kedvenc írásai az idei évből!

Az év végi napokban a Mandiner külpolitikai szerzői vallanak kedvenc cikkeikről

 

Ilyenkor, az év vége felé talán nem helytelen reflektálnunk az elmúlt esztendő eseményeire. Ez egy kicsit persze úgy hangzik, mintha valami öreg pártfunkcionárius mondaná valamilyen szilveszteri kommunista dzsemborin, de az attól még igaz, hogy néha érdemes számot vetni eddigi tevékenységünkkel, és erre az év utolsó napjai pont jó apropót adnak. Nincsenek kimutatásaim arról, hogy hány cikket írtam idén a Mandiner online és nyomtatott felületeire, de az az érzésem, hogy jó sokat. Ez egy hosszú és sokszor nagyon fárasztó év volt, de még így is csak afféle bemelegítés lehet a 2022-es esztendő előtt.

Szemem három idei fénye

1) Az örök Mutti. 2021-ben szövetségi parlamenti választások voltak Németországban, ami azt is jelentette, hogy Angela Merkel tizenhat év után végleg távozott a hatalomból. A német választásról nagyon sokat írtunk kollégáimmal, szerintem egyébként mi foglalkoztunk ezzel a legtöbbet és a legjobb minőségben idehaza – ennek a munkafolyamatnak, ami a szeptember 26-i „ünnepi” hírügyelettel csúcsosodott ki, amit Kohán és Forisek kollégákkal közösen teljesítettünk, egy Merkel-portré megírása is a része volt. Ez egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik! A Mutti négy cikluson át volt hatalmon, ez alatt pedig rengeteg minden történt – a portré körvonalazásakor viszont arra kellett rádöbbennem, hogy

az emberről magáról alig tudunk valamit, és ezen információk között is rengeteg az ellentmondás.

Hogy mire jutottam az arcvonal megrajzolásával és az elmúlt tizenhat év értékelésével – aminek a során tényleg nem voltam szigorú Merkellel, hiszen egy nagyszerű politikusnak tartom őt –, azt erre a linkre kattintva lehet megtudni.

2) A fiúk a Ballhausplatzról. Talán még sosem írtak akkora igazságot a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, mint amikor nemrég megállapították Ausztriáról, hogy egyszerre modellállam és banánköztársaság. El kell mondanom, hogy egészen addig, amíg nem kellett az osztrák kormány elmebeteg covid-korlátozásairól írni, én rettenetesen élveztem, amikor Ausztria belügyeivel foglalkozhattam. A Sebastian Kurz-féle ÖVP viselt dolgai a lemezdarálós ügytől kezdve a 2019-es választási mocskolódáson át egészen az aránylag friss Novomatic-ügyig vagy az ÖBAG haveri irányítás alá helyezéséig annyira perverzen szórakoztatók voltak, hogy mindig egyfajta különös öröm volt felgöngyölíteni és összerakosgatni az egyes szálakat.

Mint egy jó szappanopera, ahol mindig van valami hihetetlen történés.

És Sebastian Kurz és az ÖVP-s srácok mindig gondoskodtak arról, hogy lebilincselő legyen a műsor. Kicsit sajnálom is, hogy Kurz odalett, a magánvéleményem pedig az, hogy igazi, tőröl metszett baleknak kell lenni ahhoz, hogy valaki egy ilyen kutatásvásárlós ügybe belebukjon – miután az ibizai balhét túlélte. A sok, hasonló témájú cikk közül talán ez mutatja be a legjobban Kurz és köre bizniszeit: szerintem most is érdemes elolvasni, mert egy-egy büntetőügyben még könnyen előkerülhetnek ezek a botrányok.

3, Üdvözlet Connewitzből. Ezt a cikket még akkor írtam, amikor Lipcsében laktam. A szebb napokat is látott vásárváros egyik kerülete régóta arról híres, hogy különböző szélsőbaloldali alakulatok, többek között az úgynevezett antifasiszták kedvelt gyülekezőhelye. Ennek a cikknek a megírásakor kissé az érzelmeim is vezettek, ami egyébként nem feltétlenül jó dolog, ha az ember a tényekre hagyatkozva szeretne dolgozni. Az mindenesetre igaz, hogy nem szívlelem az úgynevezett antifasisztákat,

egyrészt azért, mert nem szeretem a totalitárius világnézeteket,

másrészt meg azért, mert számomra elviselhetetlen az a légkör, amit maguk körül teremtenek – legyünk bár egy utcán vagy egy egyetemi előadáson. Szóval elballagtam Connewitzbe körülnézni, és írtam kicsit a helyi mozgalom eredetéről és viselt dolgairól is. Bár ennél talán lélekemelőbb olvasmány is elképzelhető az ünnepi időszakban, szerintem azért érdekes kis cikk lett – ide kattintva lehet elolvasni.

Három anyag, aminek az írása közben sokat tanultam

Az újságírás alapvetően egy elég jó munka. Persze, vannak kevésbé napos oldalai is, de az egy kétségtelenül nagy előny, hogy az ember minden nap újabb és újabb ismeretekre tesz szert, szóval napról napra egy kicsit többet ért meg a világból. Akad néhány cikk, aminek az elkészítése közben szereztem egy csomó olyan ismeretet, vagy megláttam néhány olyan összefüggést, amit máshogy talán nem tudtam volna.

1) Az iráni szál. Irán ügyében elég elfogult vagyok, mivel egyszer nagyon szeretnék eljutni ebbe a szerintem csodálatos és hihetetlenül izgalmas országba. A szóban forgó cikk megírásának az volt az apropója, hogy idén elnökválasztást tartottak Iránban (Ebrahim Raiszi győzött), s mivel ilyenkor azért fennáll annak a lehetősége, hogy Teherán mást kezd el csinálni, mint eddig – mondjuk az urándúsítás terén –, az újságok általában foglalkozni szoktak az iráni választás kérdésével. Felkértem a kiváló iranistát, Sárközy Miklóst, hogy segítsen nekem a cikk elkészítésében. A szakértőfelkérés kicsit olyan, mint a használtautó-vásárlás: sosem tudni, mit pontosan kap az ember, és bizony könnyen előfordul, hogy hoppon maradunk, és saját kútfőből leszünk kénytelen kiokoskodni a dolgokat – ilyenkor pedig fennáll az orbitális kapufarúgás veszélye (már, ha eltaláljuk a labdát). Ennél a cikknél viszont minden nagyszerűen működött, Sárközy úr meglátásai pedig talán az egyik legjobb, a témában született magyar nyelvű cikkévé tették ezt az anyagot. Bár a választás már rég lezajlott, a cikkben nem csak erről,

hanem az iráni politika egyébkénti természetéről és fontos mozgatórugóiról is szó esik,

ezért mindenkinek jó szívvel ajánlom.

2) A német interjúk. Két érdekes beszélgetést volt alkalmam csinálni idén a német nyilvánosság szereplőivel. Andreas Rödder professzorral készült interjúnkban sok más mellett a leköszönő Angela Merkel kancellárságára is reflektáltunk. A másodikban Reinhard Merkel professzor volt a beszélgetőtársam, s többek között az erkölcstelen német bevándorláspolitikáról is beszéltünk

3) Valamilyen Submarine. Talán az eddigi legfurcsább felkérésem volt az, amit az ausztrál–francia tengeralattjáróbiznisz és örök barátság kútba eséséről, illetve az AUKUS-ról cikk megírására kaptam. Ez a téma látszólag elképesztően érdektelen, legalábbis a mi közép-európai szempontunkból,

pedig a világpolitika jelenlegi egyik leglényegesebb súlypont-áthelyeződéséről beszélünk.

Arról van szó, hogy az amerikaiak számára már egyértelműen Kína (csendes-óceáni) terjeszkedése jelenti a legfontosabb biztonsági kihívást. Nem ők az elsők, akiknek ez eszébe jutott, hiszen az elmúlt években mások mellett Franciaország, az Egyesült Királyság és Ausztrália is igyekezett bővíteni kapacitásait a térségben, hogy ellensúlyozhassák Peking expanzióját. De hogy jönnek ehhez a tengeralattjárók, és mi az üzenet Európa számára? Kiderül ebből a cikkből!

 

Nyitókép: imago images / Emmanuele Contini via Reuters Connect

Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés