Persze a hasonlat rossz, hiszen a bejlivel ellentétben a libamáj előállításához tömni kell egy állatot. Amit kétségkívül lehet brutálisan is végrehajtani – meg kíméletesen is. Amikor az esetleg tehénből is csak lilát látó városi zöldek felkiáltanak, hogy »képzeljük el, mit éreznénk, ha a mi torkunkon dugnának le valamit!!!4!«, akkor azért nem árt szem előtt tartani, hogy a liba anatómiai felépítése nem teljesen egyezik az emberével: például a libának nincs lágy szájpadlása, így azt eleve lehetetlen ingerelni; de a nyelőcsöve is tágulékonyabb néhány fokozattal, mint a rémüldöző zöldeké. Plusz ha a liba nem a gazdaságban élne, hanem rokonaihoz hasonlóan költöző madár lenne, magától is hizlalná a saját máját indulás előtt – némileg árnyaltabb tehát a kérdés annál, ahogyan azt egy laikus aktivista gondolhatja.
Ha tehát a zöldek jót akarnak a szárnyasoknak, akkor utasítgatások helyett talán érdemesebb lenne jó példával elöl járniuk, megmutatván, hogyan is lehet mértékletesen, ésszel fogyasztani és ünnepelni kedvünk szerint, odafigyelve a termék eredetére. Legyen az akár az ismerős gazdától évente egyszer vásárolt libamáj, akár a hipermarket polcáról reflexszerűen leemelt, szép zöld avokádó.”
Fotó: Jean-Marc Barrere / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP