Nem tartottam magam egy nagy Pilinszky-fannek

„Nem tartottam magam egy nagy Pilinszky-fannek. Ha magyarok, akkor Petri, Weöres, József Attila és mindenekfölött Radnóti, aki olyan módon olvasztotta össze az életművet és az életet, ami majdhogynem példa nélküli a költészetben. Most képzeljétek el, hogy egyik első, ismert sorai ezek:

»Most már a kezedet csókolom, – így

paraszt bánattal oly szép megállni

a napban, lelkes földeken csörren

ütődő szárba szökkenve a búza!”

A majdnem utolsók meg ezek:

“Az ökrök száján véres nyál csorog,

az emberek mind véreset vizelnek,

a század bűzös, vad csomókban áll.

Fölöttünk fú a förtelmes halál.«

És ez a 4-4 sor ugyanarról a tájról, élethelyzetről, eseményről szól, csak megfordítva, kifordítva, életbe érkezve és életből távozva. Fantasztikusan tragikus.

Mindegy, ez a Radnóti imádatom. Pilinszkyről van szó. Őszintén nem voltam oda érte, de ez is olyan, mint a vörösbor: meg kell rá érni. Az elmúlt időszakban faltam a verseit és olyan, mint a nyári melegben a mag nélküli, lédús dinnye. Felüdít, megtart, élveztet. Végül csak megéri idősebbnek lenni.

Elolvasom ezeket a sorait és mindig zokogok:

»A falvak kitérnek előlük

és félre állnak a kapuk,

elébük jött a messzeség és

megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva

facipőiknek alacsony,

sötéten zörrenő zajában,

mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.

Magasba mártják arcukat,

feszülten mintha szimatolnák

a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,

akár egy megnyiló karám,

kapuit vadul széttaszítva

sarkig kitárult a halál.«

100 éve született ez a zseni.”

Fotó: Wikipedia