Még hogy a magyar nem összetartó nép? – Galgóczy Árpád a Mandinernek

2021. november 25.
„A lágerben éltem át igazán azt a szeretetet, ami magyart és magyart összeköt.” Nagyobb lelkű, nagyobb szellemű, kreatívabb, belevalóbb nép a magyarnál a világon nincs – véli a József Attila-díjas műfordító, aki a második világháború után fegyverrel küzdött a szovjet hadsereg ellen, megjárta a börtönt és a gulágot is, de minden megpróbáltatást túlélt. Interjúnk a 94. évében járó magyar hőssel!

Ferenczi-Bónis Orsolya interjúja a Mandiner hetilapban

 

Tizenhét évesen, gimnazista diákként tartóztatták le, mert társaival fegyveres szervezkedésbe kezdett a megszálló szovjet csapatok ellen.

1939-ban kezdtem a gimnáziumi tanulmányaimat Nagykállóban, és amikor Észak-Erdély 1940-ben visszatért, Szatmárnémetiben folytattam. Szüleim művelt, irodalomszerető, nyelveket beszélő földbirtokosok voltak, nagyon boldog gyerekkorom volt. Mindennek 1944-ben a szovjet csapatok betörése vetett véget.

Menekülnünk kellett, édesanyám meghalt, s rá egy évre édesapámat is elvesztettem.

A háború után Mátészalkára jártam gimnáziumba. 1945 őszén tizenhárman, szatmári diákok elhatároztuk, hogy küzdeni fogunk a szovjetek ellen. Fegyveres harcot szerveztünk, szovjet katonákat fegyvereztünk le, lőszervagonokat raboltunk ki, raktárakat fosztottunk, robbantgattunk. Sejteket alakítottunk, mert országos szovjetellenes ifjúsági szervezetet akartunk létrehozni, de hármunkat, Tóth László „Lalit”, Domajdi Lászlót és engem elkaptak. Debrecenben, a nemzeti bank pincéjében vallattak minket, de semmit nem tudtak kiszedni belőlünk, a tíz társunkról soha senki nem szerzett tudomást. Három hónap szovjet vizsgálati fogság után elengedtek, és a továbbiakban titokban megfigyeltek minket. Szerettem volna leérettségizni, a szóbelire azonban már nem kerülhetett sor, 1947 júliusában újra elfogtak engem és két társamat is. Pestre vittek minket, az Esterházy, ma Ötpacsirta utcába, a szovjet elhárítás székházába.

Mi várt ott önökre?

Folyamatosan kihallgattak minket,

biztosak voltunk benne, hogy ki fognak végezni.

Augusztus elején azonban megtudtuk, hogy Sztálin eltörölte a halálbüntetést; minket szeptemberben ítéltek el. A gondviselés vigyázhatott ránk, néhány hónappal később már visszaállították a halálbüntetést. Engem és Tóth Lászlót húsz év, Domajdi Lászlót huszonöt év kényszermunkatáborra ítélték. Lacit északra vitték, minket Lalival a lvovi elosztótáborból az Urálba. Marhavagonba zsúfolva utaztattak minket több héten keresztül. A nagyon-nagyon kemény első évben gyáralapokat kellett kiásnunk Cseljabinszk mellett. Tankgyár épült volna, a mínusz harminc fokos hidegben kellett dolgoznunk, úgy tudtunk pár centiméterenként haladni, ha a kőkeményre fagyott földet tüzet rakva melegítettük. Lacival belerokkantunk ebbe az egy évbe: negyvennégy-negyvenöt kilósra fogytunk, nekem elfagyott a lábujjam, Lalinak mellhártyagyulladása lett. A kényszermunkatáborban köztörvényesekkel voltunk együtt, végül Moszkvában úgy döntöttek, hogy a politikaiakat külön kell választani, ezért Kazahsztánba, a karagandi gyűjtőtáborba vittek minket.

Fotó: Földházi Árpád

Sok magyar volt ebben a táborban?

Százötvenkét magyar volt ott az ország különböző részéről, mi ismertük csak egymást Lalival, a többiek közül senki senkit, de azonnal testvér lett mindenki. Elképesztő éhség és nyomor uralkodott. Szabó Laci volt az egyetlen magyar, aki kívülről csomagot kapott. Kárpátalján élt egy rokona, aki minden év húsvétján egy fantasztikus pakkot küldött neki: szalámi, sajt, vaj – ínyenc­ségek tömkelege. Ha valaki ilyen csomagot kapott, betette a tárolóba, és naponta vett ki tíz-tizenkét dekát, így élt belőle hónapokig. Lacika behozta a pakkot a barakkba, lerakta az ágyára, kibontotta,

és a vele együtt élő tizenkét magyart odahívta: „Srácok, kaja!”

Fél óra múlva már egy szem morzsa nem volt a csomagból. Az emeletes padokon ülő, fekvő, nyálukat csorgató oroszok, kaukázusiak, litvánok, németek ámulva figyelték, látszott rajtuk, nem tudják elhinni, amit látnak. A csomag – mint a mindennapi kenyér – a legnagyobb ajándék volt a világtól. Felfoghatatlan volt számukra, hogy bárki megossza másokkal. Már csak ezért is tekintélyük volt a magyaroknak: összetartottunk, és az önfeláldozásig segítettük egymást. Lali barátom sárgaságot kapott, súlyosan megbetegedett. Csak úgy gyógyulhatott meg, ha annyi zsírtalan kalóriát vesz magához, amennyi meghizlalja. Citromsárga volt az egész ember, már lemondtak róla. De a körülötte élő, éjszaka az éhségtől nem alvó, negyven­kilós magyarok tizenketten összefogtak, összeállítottak egy listát, amely szerint mindennap ketten a napi fejadag kenyerüket elcserélik a csomagos szovjet rabokkal cukorra meg aszalt gyümölcsre. Így is tettek, a kenyeret, ami a lágerben a legnagyobb kincset jelentette, adták oda azért, hogy egy honfitársuk megmeneküljön. Az oroszok kérdezték is: ez meg mi? Kevesen vagyunk, szeretjük egymást, és igyekszünk megmaradni, feleltük. Azt mondták: „Az még rendben van, ha egy anya a fiának, testvér a testvérének, lány az apjának így szerez kenyeret, de csak azért, mert földid, és semmi több? Otthon még azt se tudtad, kicsoda, most pedig képes vagy odaadni az életed érte? Helyette halsz meg esetleg? Micsoda társaság vagytok ti!” – legyintettek.

Három kötetben – A túlélés művészete, Fények a vaksötétben, Az alagút vége – írta meg a gulágon töltött éveit. Miért döntött úgy, hogy papírra veti az emlékeit? 

A gyermekeim biztatására döntöttem úgy, hogy megírom az emlékirataimat. Azt a szigorú szabályt állítottam fel magammal szemben, hogy csak az igazat írom, egy fikarcnyi túlzás, nagyítás vagy gyengítés is megengedhetetlen. Sokan önéletrajznak nevezik, bár én nem annak szántam; a több tucatnyi magyarnak a lágerben zajló történetét írtam le, azt, amit átéltem én is. Nevezzük inkább többszörös életrajznak. A gulággal a húszas évek közepétől Sztálin haláláig minimum negyven­millió ember került kapcsolatba. A gulág az a hely, ahol mindenki porba van sújtva, ennek ellenére

én olyan kötődést éltem meg a lágerben, amilyen mások számára felfoghatatlan volt.

Ezért is éreztem fontosnak, hogy minél többen megismerhessék a gulágtúlélők emlékiratait, hogy ráébredjenek, milyenek vagyunk mi, magyarok. Az említett élelemszerzés mellett a többi rab csodájára járt annak is, hogy a legnagyobb ínségek és nehézségek közepette is jól érezzük magunkat egymás társaságában. Ha összejöttünk, viccelődni kezdtünk, a tátott szájjal bámuló oroszok, németek, tádzsikok nem értették, hogy ezek itt hogyan képesek kacagni. Mindig és mindenben segítettünk egymáson. És érdekes módon minden szakmában magyar volt a legjobb. 

Fotó: Földházi Árpád

Van, amit nem írt meg az emlékiratban, de ma már úgy látja, benne lett volna a helye?

Egy érdekes találkozást például nem írtam meg a könyvemben, később gondoltam arra, hogy Ami a trilógiából kimaradt címmel még kiadhatnám. Találkoztam a lágerben egy kozák atamánnal, aki az első világháborúban a magyar huszárok – köztük apám – ellen harcolt. Annak idején egymást kaszaboló harcosokból váltak barátokká, mindkét fél ráébredt, hogy a másik hasonlóan imádja a lovakat.  A magyar huszárezred tisztikara aztán díszruhába öltözve átmasírozott a kozák ezredhez, és meghívta a tisztikart karácsonyi ünnepségre. Azok elfogadták, eljöttek, és három napig együtt mulattak. Később a kozákokat át kellett helyezni egy másik frontszakaszra, mert nem harcoltak már komolyan egymás ellen, olyan volt az egész, mint egy kardvívóedzés.

Apám is mesélte, hogy a sebesülteket közösen látta el a magyar, az orosz és a kozák orvos.

A kozák tiszt a háború befejeztével Jugoszláviába emigrált, Belgrádban élt, amikor megtudta, hogy egy orosz tánc­csoport Budapestre készül. Hozzájuk csapódott, átjött Budapestre, kétheti keresgélés után rátalált apámra, és együtt mulattak egy hetet. Amikor a lágerben megtudta, hogy magyarok vagyunk – fogalma nem volt, hogy én ki vagyok –, elmesélt mindent. Mikor a Pestre érkezésről mesélt, hogy találkozott a barátjával, a magyar huszártiszttel, aki végigharcolta a világháborút, nem emlékezett pontosan, hogy melyik évben történt, csak arra, hogy valamikor a húszas évek végén. Ránéztem, és kiböktem: én tudom. 1928. október elején történt, egy hónappal az én születésem előtt. „Atyaisten! – döbbent meg. – Az apád volt?” Igen – feleltem –, ő volt az. Történetesen ezt az öreg kozákot nem sokkal a találkozásunk után kinevezték főraktárnoknak, és attól kezdve a százötvenkét magyarnak mindig jó ruha jutott, nem átázott vattás kabát vagy feltalpalt nemezcsizma.

Megrendítő történet. A lágerben kezdett rajzolni is – ha jól tudom, egy véletlennek köszönhetően.

Igen! Ahogy említettem, csonttá fogyva, súlyos betegen kerültünk Cseljabinszkből Karagandiba, egyből a láger­kórházba. Lalival már a második napon tervezni kezdtük, hogy mihez kezdünk majd az életünkkel, ha végre hazatérhetünk. Ahogy a kórházi barakk emeletes priccsén kuporogtunk, beszélgetés közben rajzolgatni kezdtem. Először egy lófejet – huszár apám révén nagyon szerettem a lovakat –, majd amikor az alkotásom megtetszett Lalinak, az ő arcképét is papírra vetettem. A körülöttünk lévők meglátták a képet, innentől kezdve én lettem az „Árpi festő”.

Mindenki engem kért meg, hogy rajzoljam le, hogy az arcképét elküldhesse a családjának.

Ilyen körülmények között hogyan szerette meg az orosz irodalmat?

Egy fiatal orosz rab ismertetett meg Lermontov A démonjával, amely egy negyvenoldalas, gyönyörű szép költemény, állítom, az orosz líra csúcsa. Lenyűgözött a vers, beleszerettem általa az orosz költészetbe. A lágerben tanultam meg a nyelvet, a könyvtárban pedig elolvashattam az orosz klasszikusokat.

Fotó: Földházi Árpád

A költészet szeretete a gulágról való szabadulás után is az élete része maradt?

Igen, amint hazatérhettem, elkezdtem kutatni, hogy ezek a gyönyörűségek hogyan hangzanak magyarul. Nem úgy hangzottak, ahogy én szerettem volna, addig javítgattam a szövegeket, míg az egyik barátom fel nem hívta rá a figyelmemet, hogy ezek már saját, önálló fordítások. Ekkor már a Malévnél dolgoztam műszaki fordítóként csupa oroszul tudó ember között – mivel szovjet gépek repültek, minden velük kapcsolatos irat, okmány oroszul érkezett. Hónapokig maceráltak a hatvanas évek elején a barátaim, míg a végén bementem az Európa Könyvkiadóba a már majdnem teljesen kész A démonnal. Kedvesen fogadtak, de miután elmondtam, hogy Lermontovot fordítottam, és örülnék, ha elolvasnák, úgy néztek rám, mint egy őrültre. Teljesen lelombozódva fordultam ki a szobából, ahogy mentem lefelé, az első emeleten megálltam a faliújságnál, mert akkor játszott a fociválogatott a jugoszlávok ellen, és 3-1-re győzött. Miközben olvastam, hallottam, hogy odafentről óriási dübörgéssel valaki rohan le a lépcsőn, félre is álltam, nehogy elüssön, mikor azt hallottam:

„Jaj, de jó, hogy nem ment még el! Legyen már kedves visszajönni, mert belenéztünk a fordításba, és álomszép!”

Micsoda filmszerű fordulat!

A szobában ekkor már nem hárman, hanem nyolcan voltak, Lator László – a főnök – megkérdezte, hogy honnan tudok oroszul. Elmondtam, hogy tizenhárom évig voltam odakint, hét évig lágerben, hat évig szabadon, mire haza tudtam vergődni. Miután elkészültem a fordítással, nívódíjat kaptam érte. Mindez kellően meghozta a kedvemet, A démon után Lermontov újabb művei után néztem. Végül odáig jutottam, hogy 2004-ig hatvannyolc klasszikus orosz költő ötszáz kis versét fordítottam le, és hét nagy elbeszélő költeményt. Megkaptam a József Attila-díjat, az Anyegin-fordításom híre pedig még Moszkvába is eljutott, Borisz Jelcin elnök a Kreml dísztermében tűzte a mellemre a Barátságért érdemrend érméjét, a külföldieknek adható legnagyobb orosz állami kitüntetést.

Arra gondoltam akkor, hogy az a föld, ahol annyit szomorkodtam, most mennyi örömet ad.

A versek fordítása töltötte be az életemet.

Fotó: Földházi Árpád

Visszatérve Karagandiba: hogyan szabadult a lágerből?

Miután Hruscsov szélnek eresztette a lágerek lakóit, 1953-ban térhettek haza a gulágról azok a rabok, akik fizikailag már rendben voltak – a magyar foglyoknak körülbelül a fele tartozott ide –, én nem kerültem közéjük. A többieket 1955-ben engedték el. Én a kettő között, 1954-ben, teljes amnesztiában részesülve szabadultam mint egykori kiskorú bűnelkövető. Így viszont a hazautazásomat magamnak kellett volna megoldanom. Szóval

mire 1955-ben hazaküldték a többieket, én feleségül vettem egy lágerből szabadult lengyel lányt,

és már nem tápláltam reményt azzal kapcsolatban, hogy a második transzporttal hazajöjjek, mert a feleségemet és a közben megszülető gyermekemet szovjet állampolgárként nem engedték külföldre.

Mihez kezdett a kazahok között?

Karagandi mellett egy bányásztelepen az ipari tűzoltóság vezetője lettem. A lágerparancsnok vitt be, látta, hogy sok a javítanivaló. Egy riadós kivonuláskor a tűzoltóautó átgurult a garázs küszöbén, benne a hat-hét felöltözött, harcra kész tűzoltóval. A riadóparancs és az elindulás között tíz perc telt el – borzasztóan sok –, én pontról pontra elemeztem, hogy mit fejleszthetnek, mígnem elértünk oda, hogy a tíz percből tizenhét másodperc lett. Hat évig dolgoztam ott, nagyon megszeretett a csapatom, amikor eljöttem, sírva búcsúztattak.

Fotó: Földházi Árpád

Hogyan sikerült hazatérniük?

Többször próbálkoztam a szovjet belügynél, de csak én mehettem volna. Mivel szavatolták, hogy visszajöhetek a családomhoz – ráadásul közben megszületett a második gyermekünk is –, úgy döntöttem, hogy hazalátogatok. 1958-ban beadtam a kérvényemet, majd jelentkeztem a moszkvai magyar nagykövetségen. A külügyi attasét kerestem fel, aki akkor már évek óta hosszabbította az 1952-ben kapott útlevelemet, és aki, miután megtudta, hol élek, mit csinálok, rákérdezett, tényleg ott akarom-e befejezni az életemet Karagandiban. Mondtam, dehogy akarom, de nem engednek haza. Felvázoltam neki, hogy mi a helyzet. Azt mondta, várjak, egy éve lépett érvénybe az az állampolgársági szerződés, amelyet a szovjetekkel kötöttünk, és amely szerint a friss házasok választhatnak, hogy hol telepednek le, a Szovjetunióban vagy Magyarországon. Azt ígérte, visszadátumozva kiállítja, hogy Magyarországot választjuk. Elkezdtem remegni, mert olyan helyzet volt, amelyben ha rossz lépést tesz valaki, meghal. Vagy be akar csapni, vagy be akar szervezni, gondoltam. Két nap elteltével elindultam Moszkvából, majd Csapon átszálltam a széles nyomtávúról a normál nyomtávú vasútra. Egyedül voltam egy kis fülkében, de már rögtön hallottam, hogy útlevél- és vámvizsgálat. Na mondom, jön az ÁVH. Közben,

ahogy néztem ki a vonatablakon, láttam egy kis templomtornyot már a magyarországi oldalon.

Megmelengette a szívemet: Istenem, milyen jó, legalább közel kerültem a szülőhazámhoz. Eszembe jutott a diákkorom is, amikor vonattal jártam be a gimnáziumba. Kitárult az ajtó, egy marcona határőr lépett be, annyit mondott, útlevél-, vámvizsgálat, odafordult, látta, hogy könnyes a szemem, mire így szólt: „Bocsánat, jövök később…” Otthon már csak a néném élt. Miután visszautaztam a családomhoz Karagandiba, múltak a hónapok, nem történt semmi. Mígnem 1959 decemberében értesítettek a postáról, hogy küldeményem érkezett Moszkvából, alá kell írni. A feleségem útlevele volt, az állt rajta, hogy állampolgársága: magyar. Leültem, és elkezdtem zokogni.

Fotó: Földházi Árpád

Miből fakad a kifogyhatatlannak tűnő derűje? 

Nézze, dolgoztam rakodómunkásként, porcelángyári munkásként, a Szerszám­gépipari Műveknél és a Malévnál műszaki fordítóként, majd az Országos Testnevelési és Sporthivatalnál fordítóként. Nagyon hazafias, hagyományos nevelésben részesültem, tiszteltem a hazámat,

de a lágerben éltem át igazán azt a szeretetet, ami magyart és magyart összeköt.

Meggyőződésem, hogy nagyobb lelkű, nagyobb szellemű, kreatívabb, belevalóbb nép a világon nincs. Rajtunk kívül el tudta volna még egy nép viselni a trianoni traumát? Kik tudták volna elérni azt, hogy tizenhat Nobel-díjasuk legyen? A hét szomszéd államnak összesen nincs ennyi. Száznyolcvanegy olimpiai aranyérmünk van, azt se közelítik meg. Mi még mindig itt vagyunk, élünk, és mind jobb és jobb lesz.

Galgóczy Árpád
1928. november 8-án született Szamos­angyaloson. 1947-ben gimnáziumi diákként húsz év szovjetunióbeli kényszermunkára ítélték. Hét év után, 1954-ben teljes amnesztiával szabadult, de csak 1960-ban térhetett haza feleségével és két gyermekével. Hazaérkezésük után betanított munkásként tudott elhelyezkedni. Később műszaki fordítóként, majd szinkrontolmácsként dolgozott. Műfordítói tevékenységéért 1999-ben József Attila-díjban részesült, életművéért 2007-ben Palládium díjat kapott. 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, 2018-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki, az orosz állami Barátságért érdemrend, a Moszkva 850-emlékérem és a Puskin-érem birtokosa. Négy gyermeke, négy unokája és két dédunokája van.

Nyitókép: Földházi Árpád

Összesen 65 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés