Még hogy a magyar nem összetartó nép? – Galgóczy Árpád a Mandinernek

2021. november 25.
Nagyobb lelkű, nagyobb szellemű, kreatívabb, belevalóbb nép a világon nincs – véli a József Attila-díjas műfordító, aki a második világháború után fegyverrel küzdött a szovjet hadsereg ellen. Interjú.

Ferenczi-Bónis Orsolya interjúja a Mandiner hetilapban.

Tizenhét évesen, gimnazista diákként tartóztatták le, mert társaival fegyveres szervezkedésbe kezdett a megszálló szovjet csapatok ellen.
1939-ban kezdtem a gimnáziumi tanulmányaimat Nagykállóban, és amikor Észak-Erdély 1940-ben visszatért, Szatmárnémetiben folytattam. Szüleim művelt, irodalomszerető, nyelveket beszélő földbirtokosok voltak, nagyon boldog gyerekkorom volt. Mindennek 1944-ben a szovjet csapatok betörése vetett véget. Menekülnünk kellett, édesanyám meghalt, s rá egy évre édesapámat is elvesztettem. A háború után Mátészalkára jártam gimnáziumba. 1945 őszén tizenhárman, szatmári diákok elhatároztuk, hogy küzdeni fogunk a szovjetek ellen. Fegyveres harcot szerveztünk, szovjet katonákat fegyvereztünk le, lőszervagonokat raboltunk ki, raktárakat fosztottunk, robbantgattunk. Sejteket alakítottunk, mert országos szovjetellenes ifjúsági szervezetet akartunk létrehozni, de hármunkat, Tóth László „Lalit”, Domajdi Lászlót és engem elkaptak. Debrecenben, a nemzeti bank pincéjében vallattak minket, de semmit nem tudtak kiszedni belőlünk, a tíz társunkról soha senki nem szerzett tudomást. Három hónap szovjet vizsgálati fogság után elengedtek, és a továbbiakban titokban megfigyeltek minket. Szerettem volna leérettségizni, a szóbelire azonban már nem kerülhetett sor, 1947 júliusában újra elfogtak engem és két társamat is. Pestre vittek minket, az Esterházy, ma Ötpacsirta utcába, a szovjet elhárítás székházába.

Mi várt ott önökre?
Folyamatosan kihallgattak minket, biztosak voltunk benne, hogy ki fognak végezni. Augusztus elején azonban megtudtuk, hogy Sztálin eltörölte a halálbüntetést; minket szeptemberben ítéltek el. A gondviselés vigyázhatott ránk, néhány hónappal később már visszaállították a halálbüntetést. Engem és Tóth Lászlót húsz év, Domajdi Lászlót huszonöt év kényszermunkatáborra ítélték. Lacit északra vitték, minket Lalival a lvovi elosztótáborból az Urálba. Marhavagonba zsúfolva utaztattak minket több héten keresztül. A nagyon-nagyon kemény első évben gyáralapokat kellett kiásnunk Cseljabinszk mellett. Tankgyár épült volna, a mínusz harminc fokos hidegben kellett dolgoznunk, úgy tudtunk pár centiméterenként haladni, ha a kőkeményre fagyott földet tüzet rakva melegítettük. Lacival belerokkantunk ebbe az egy évbe: negyvennégy-negyvenöt kilósra fogytunk, nekem elfagyott a lábujjam, Lalinak mellhártyagyulladása lett. A kényszermunkatáborban köztörvényesekkel voltunk együtt, végül Moszkvában úgy döntöttek, hogy a politikaiakat külön kell választani, ezért Kazahsztánba, a karagandi gyűjtőtáborba vittek minket.

Fotó: Földházi Árpád

Sok magyar volt ebben a táborban?
Százötvenkét magyar volt ott az ország különböző részéről, mi ismertük csak egymást Lalival, a többiek közül senki senkit, de azonnal testvér lett mindenki. Elképesztő éhség és nyomor uralkodott. Szabó Laci volt az egyetlen magyar, aki kívülről csomagot kapott. Kárpátalján élt egy rokona, aki minden év húsvétján egy fantasztikus pakkot küldött neki: szalámi, sajt, vaj – ínyenc­ségek tömkelege. Ha valaki ilyen csomagot kapott, betette a tárolóba, és naponta vett ki tíz-tizenkét dekát, így élt belőle hónapokig. Lacika behozta a pakkot a barakkba, lerakta az ágyára, kibontotta, és a vele együtt élő tizenkét magyart odahívta: „Srácok, kaja!” Fél óra múlva már egy szem morzsa nem volt a csomagból. Az emeletes padokon ülő, fekvő, nyálukat csorgató oroszok, kaukázusiak, litvánok, németek ámulva figyelték, látszott rajtuk, nem tudják elhinni, amit látnak. A csomag – mint a mindennapi kenyér – a legnagyobb ajándék volt a világtól. Felfoghatatlan volt számukra, hogy bárki megossza másokkal. Már csak ezért is tekintélyük volt a magyaroknak: összetartottunk, és az önfeláldozásig segítettük egymást. Lali barátom sárgaságot kapott, súlyosan megbetegedett. Csak úgy gyógyulhatott meg, ha annyi zsírtalan kalóriát vesz magához, amennyi meghizlalja. Citromsárga volt az egész ember, már lemondtak róla. De a körülötte élő, éjszaka az éhségtől nem alvó, negyven­kilós magyarok tizenketten összefogtak, összeállítottak egy listát, amely szerint mindennap ketten a napi fejadag kenyerüket elcserélik a csomagos szovjet rabokkal cukorra meg aszalt gyümölcsre. Így is tettek, a kenyeret, ami a lágerben a legnagyobb kincset jelentette, adták oda azért, hogy egy honfitársuk megmeneküljön. Az oroszok kérdezték is: ez meg mi? Kevesen vagyunk, szeretjük egymást, és igyekszünk megmaradni, feleltük. Azt mondták: „Az még rendben van, ha egy anya a fiának, testvér a testvérének, lány az apjának így szerez kenyeret, de csak azért, mert földid, és semmi több? Otthon még azt se tudtad, kicsoda, most pedig képes vagy odaadni az életed érte? Helyette halsz meg esetleg? Micsoda társaság vagytok ti!” – legyintettek.

Nyitókép: Földházi Árpád

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés