„Már régen szerettem volna, de most már szabad! Bejelentkezem a Karmelita kolostorba. Másképp beszélnek az emberrel, ha ez szerepel a lakcímkártyáján, és nem a Veres Pálné utca, ami folyton fel van túrva valahol, és újabban a fagyis is bezárt. Nyugalom, nem akarok ott lakni, nincs az az isten, hogy itthonról összecsomagoljam a kismillió apró cuccot, selejtezzem évtizedek fotóit, blokkjait és felszaladt harisnyáit. De mostantól nem is kell. Mármint ott lakni ahhoz, hogy ez legyen a hivatalos lakcímem. Elég, ha csak egyszer teszem be a környékre a lábam: amikor majd leszavazok a körzeti jelöltre. A fideszesre, ezzel tartozom az ingatlan jelenlegi használójának.
A bejelentkezéshez elvileg kell a tulaj hozzájárulása, de szerintem elég, ha ő aláírja. A választáson egy határközeli sufniba kétszázan is bejelentkeztek, szóval senkinek nem lehet egy szava sem a Karmelita ellen. Hely van bőven, és úgysem ott élnék, nem szeretek folyton miniszterekbe meg külföldi diktátorokba botlani. Semjén megint remek javaslatot nyújtott be éjszaka, egyem az alvókáját. Már a címe is csupa szívjóság: »az állampolgárok adminisztratív terheinek csökkentése«. Mindig elérzékenyülök, ha a terheimen akarnak csökkenteni. És tényleg hatalmas teher volt, hogy ha eddig választási csalást akartam elkövetni, a fiktív lakcímre illett odavinni legalább egy fogkefét, hogy igazoljam ú.n. »életvitelszerű« jelenlétemet. Elég lanyhán üldözték, de mégiscsak bűncselekménynek számított, ha lebuktam. Az új szabályok szerint viszont szabad a vásár a voksturizmusban.