de a való világban kilövetett szemeket és nem gyógyuló sebeket nem magyarázza ki senki és semmi.
És ez a fontos – hogy látunk végre egy befogadható filmes történetet a tények mögött. A 2006-ban történtek részleteiről inkább lesznek megérzéseink, mint tudásunk, de az esemény értékelésében előbb-utóbb nemzeti konszenzus lesz.
Kell is ez, mert az én generációmnak 2006 ősze legfeljebb apáinktól öröklött seb, de semmiképp sem élő. Kell az Elk*rtuk ahhoz, hogy megtanulja az ember egy életre, mivel jár az, ha (poszt)kommunistákra bízza a hazáját: szörnyű kormányzással, belterjességgel, ördöggel cimborálással és elnyomással, pártos hatalomtechnikával, miközben darabjaira esik szét az ország. A film pótolja azt az érzelmi viszonyulást 2006 októberéhez, amely az én generációmnak már nem adatott meg.
Fáj a szívem 2006-ért, a megnyomorítottakért, a megalázottakért,
de mindennél és mindenkinél inkább a Gyurcsányék elvtelen brancsa által megbecstelenített, visszahúzott és lenézett hazámért. Nem illendőségből fáj, nem megszokásból, hanem szívből, zsigerből.