Erre a kérdésre szerintem lehetetlen válaszolni. Először is, ha meg kéne neveznem egy zeneszerzőt, akit a legjobban szeretek, az azt jelentené, hogy többet „adok magamból” ennek annak a személynek, az ő munkásságának, és kevesebbet a többieknek. Nem tudom elképzelni, hogy valaki csak gulyást eszik. Igen, finom étel, én is nagyon szeretem, de nem ehetem azt napi háromszor. Szóval ez egy nagyon nehéz kérdés, mert nehéz választani, nem is lehet.
Talán van néhány olyan zeneszerző, akivel nem érzi az ember a kapcsolatot,
vagy nem történne semmi jelentős, ha előadná, ezért inkább távol marad a műveitől. De ez nem ezeknek ezeknek a zeneszerzőknek a minőségéről és tehetségükről szól természetesen. Olyan ez, akárcsak az étellel. Nem tetszhet minden, ami egy kiváló étteremben az étlapon szerepel.
Beszéljünk egy kicsit Liszt Ferencről. Miért fontos az ő személye a zenetörténetben?
Szerintem két ember van, aki történelmileg alakította a jelenünket: Liszt és Paganini. Ők alapjában változtatták meg azt a felfogást, mit jelent művésznek lenni, ezzel együtt azt is, hogy mi az előadóművészet. Liszt is sokkal több volt, mint „csak” egy zeneszerző. Azt hiszem, még mindig érezzük azt a barázdát, amelyet ez a két ember a zene talajába szántott, egészen rendkívüli a munkásságuk. Hegedűsként nem érzem, hogy a magyar zeneszerző minden darabja, amit írt, közel áll hozzám. De például az mű, amit a 25-ei koncerten mutatunk be, elképesztő, fantasztikus. Az élete vége felé a munkássága nagyon közel állt ahhoz, amit ma úgy hívnak: minimalizmus. Számomra külön érdekes Lisztet játszani a húros hangszeren.