Hogyan járatta le Mindszentyt az ÁVH már a rendszerváltás után?

„Hogyan járatta le Mindszentyt az ÁVH már a rendszerváltás után? Így.

Múlt hét pénteken a Közszolgálati Egyetem Ludovika termében tarthattam előadást. A témát én javasoltam: a Mindszenty elleni propaganda.

Az előadás-sorozatot a Kommunizmus Bűnei Alapítvány, a Konrad-Adenauer-Stiftung és a Nemzeti Közszolgálai Egyetem szervezte. Eötvös Péterék első szereplésem óta rendszeresen meghívnak, ami számomra óriási megtiszteltetés, mert most is olyan előadók után következtem: mint Borvendég Zsuzsanna, Horváth Attila jogtörténész-alkotmánybíró vagy a szintén hihetetlen tudású Szerencsés Károly történész.

A Ludovika Zrinyi terme csodálatos és számomra különleges élmény volt – apai nagyapám ide szeretett volna eljutni. A Nagyváradi Tüzérségi Hadapróiskolában tanult, onnan került végzősként a frontra. Aztán ugye minden megváltozott, a Ludovikát is felfalta a szocializmus, ahogyan a ludovikásokat is. Nem tudom, látta-e a fentről, hallotta-e mit beszélek, nagyon szeretném hinni, hogy igen.

Nem nevezhetem szakterületemnek a propagandát (sem), de azért valamennyire értek hozzá. Kommunikációs szakdolgozatomat a náci filmpropagandából írtam, most újságíró – avagy »propagandista« vagyok –, és az elmúlt években pontosan megismertem, hogy a bolsevikok/kommunisták/szocialisták/béketáborosok és társutasok hogyan építették fel szinte tökéletes, részben ma is működő rendszerüket.

Meg sajnos azt is, ahogyan propagandává züllött a kormánypárti és az ún. »független«, ellenzéki sajtó.

De vissza Mindszentyhez. Beszéltem pénteken arról, hogy a propaganda a rendszerváltás után is folytatódott, mások mellett az a Kanyó András is írt Mindszenty-könyvet, aki az ÁVH-nál kezdte, és egy lebukás miatt lett belőle »újságíró«. Odahelyezték.

Elképesztő, pofátlan, cinikus hazudozó volt, 2010-ben megjelent Mindszenty-könyvében azt őrizte meg a lejáratás eszköztárából, amit még meg lehetett. Finomított, elhagyott dolgokat, de Mindszenty maradt, ami volt: összeesküvő, félelmetes alak, akit a börtönben senki sem bántott.

Hadd idézzek egy korábbi cikkből (nem saját, Hang): »Kanyó András újságíró, volt államvédelmi tiszt azt írta az Igazságtétel – Mindszenty másik arca című, a Divald Kiadó gondozásában megjelent kötetében, hogy Mindszenty József rövid ideig még a nyilasokkal is barátkozó, később velük szembemenő, merev felfogású, szűk látókörű, konzervatív pap volt, akit a börtönben senki nem bántott, sőt Péter Gábortól még szivart is kapott, az ebédet pedig a közeli Savoy étteremből hozatták neki.«

Ugye-ugye. Azért szeretek újságíró – vagy propagandista – lenni, mert egy történész (vagy jogász) nem írhatja le a következő mondatok egyikét sem.

»De kár, hogy senki sem verte agyon ezt a szarházi Kanyót.«

Vagy finomítsunk: »De kár, hogy senki sem verte pofán ezt a szarházi Kanyót«.

Tudom, ezek kevéssé européer mondatok és mindjárt kiesik a kezemből a közeli Savoyból hozatott szivarom, amiért Péter Gábor annyi álmatlan éjszakát ült a varrógépe mellett. De legalább őszinte mondatok.

Persze nem szerettem volna, ha bárki agyonverte volna Kanyó Andrást. Elsősorban nem azért, mert sajnáltam volna (de egy kicsit), hanem, mert semmi szükségünk egy újabb ÁVH-s mártírra.

Dühöm a jóvátehetetlen múltnak szól.

Ha 1990-ben valódi rendszerváltás történik, akkor szépen fogják Kanyó Andrást, beviszik a bíróságra és hosszú-hosszú évekre elítélik. Esetleg jól meg is verik bent, miközben megkínálják a közeli kifőzdéből hozott borsófőzelékkel. Nem érdekel ennek a jogi háttere. A jogászok valahogyan mindig ügyesek akkor, ha koncepciós perekben kell részt venni. Ha az elnyomás jogi hátterét kell megteremteni. Ha privatizációs törvények kellenek. De valahogy a számonkérés, az nem az erőssége ennek a szakmának. Tisztelet persze a kivételeknek.

Mert mi történt? Kanyó elvtárs – miután megírta a különböző lejárató szakmunkáit Horthyról, Mindszentyről, sőt – amikor Grószék erre utasították –, később még Kádárról is (!), szóval Kanyó elvtárs átváltott a piacgazdaságra.

A rendszerváltás után alapított cégével Demszky főpolgármester úrnak is dolgozott. Vállalkozását (TóKa P.R. System Reklám és Propaganda Betéti Társaság) a feleségével indította, de két fia is benne volt.

Így az a Kanyó László, aki apja hírszerző-hálózati kapcsolatainak és németországi munkájának köszönhetően – Bochkor Gáborhoz hasonlóan – a berlini Humboldt Egyetemre járhatott, majd – szintén Bochkorral együtt – az induló Danubius Rádióhoz került. Mert a hálózat így termelte ki az utánpótlást. Nem véletlenül említettem a híres Bochkort – az ő apja is hírszerző-újságíró volt: Bochkor Jenő.

Kanyó András idén halt meg. Nem írtam róla. De remélem, a Pokolban tölti víg napjait. Ha jogilag nem is létező, de morálisan el nem évülő bűneiért.”