Sétáltam egyet a történelemben

„Sétáltam egyet a történelemben. 

Véletlenül alakult így, olajcseréből kifolyólag, hogy mit csináljak abban a másfél órában, és hát ott volt egy utcányira a Fiumei úti sírkert, annyiszor elrobogsz mellette, de be sohasem. 

Letaglózó. Lenyűgöző. Elgondolkodtató. Meghatódsz, berágsz, agyalsz, azt a mindenitezel, a tisztelettől földbe gyökeredzik a lábad, aztán meghatódsz ismét, berágsz, és így tovább, egyszerűen ezt látni kell. Mindenkinek. Fenét, látni kevés, átélni. Átérezni. 

Mész, mész, gázolsz bele a magyar történelembe. 

Kádár János sírja van a legközelebb, de nem annyira egyértelmű megtalálni – kérdezem a fűnyíró embert, hogy merre, mutatja, az a vörös kő, de már senki sem tudja, hol van az öreg, mióta 2007-ben feltörték a sírját. 

Leülök a padra. Elcsendesedek. Nézem a feliratot: Kádár János és felesége ettől eddig. Soha, senki nem hiszi, hogy bármit tettél, bárki vagy, egyszer véget ér. A legnagyobb tanulság, amit mindenki leszar. Talán épp ez teszi az embert emberré. Talán sajnos. 

Megyek, megyek, gázolok bele a magyar történelembe. 

Csurka István sírja. Mennyi vitám volt vele elméletben, és mennyire becsülöm most már. Talán értem is. Egyetlen elborult műanyagvirág. Visszaállítom, kitámasztom. Egyébként szép nyughely. Egyébként mindegy. 

Bandukolok. 
’56-osok parcellája. A fegyintézet örökre elnémított harangja. Innen is látni Kádárt. Hiába, kis ország. 

Grófok. Bárók. Tábornokok. Vezérőrnagyok. Nevek a történelem-, meg az irodalom tankönyvekből. 

Lotz Károly. Blaha Lujza. A Gundel család. A II. világháborúban elesettek emlékműve. A szovjet katonai temető. 

Monumentális szoboregyüttes, benne elrejtve pici kereszt, bekukucskálok: Antall József.

Fejemben Quimby szól: most múlik pontosan.

Nem illik ide, hát nem engedem, hadd ne menjen. 

Most épp büszke magyar vagyok a halottainkkal.”

Nyitókép: Dévényi István Facebook-oldala