Őszöd és mi: 2006 forró őszére emlékezünk

2021. szeptember 17. 10:03
Antall József halálához és 2001. szeptember 11-hez hasonlóan az őszödi beszéd kiszivárgásának a napja is sokak emlékezetébe beleégett. Így gondolunk vissza mi a 15 évvel ezelőtt történtekre – és várjuk olvasóink emlékeit is!

Maráczi Tamás

A HírTV emeleti vágófolyosóján egy külpolitikai híradós anyagot vágtam, amikor az 1-es vágóban kisebb kupaktanács gyűlt össze: a hangos vitatkozás, a szörnyülködések hangfoszlányai miatt mentem át, hogy megnézzem, mit hallgatnak a kollégáim. A tévéhez ismeretlenek által eljuttatott hangfelvételt vágták, a newsroomból és a szerkesztőség minden részéből jöttek fel a munkatársaim, futótűzként terjedt szét a Gyurcsány-beszéd híre. Elsőre biztos voltam benne, hogy ez valamilyen manipulatív, lejárató szándékú, hangszerkesztő programmal összeállított anyag lehet, többen egyszerűen nem hittük el, hogy a miniszterelnök így beszél, még ha nyilvánvalóan egy zárt ülés, egy szűk körben elhangzott beszélgetés foszlányait hallhattuk. Azonban a beszéd több részébe belehallgatva egyértelművé vált, hogy ez valóban Gyurcsány Ferenc, és ez egy kiszivárogtatott beszéd. Nem kis izgatottság volt tehát a levegőben a tévében, hiszen mindannyian éreztük, hogy egy ilyen jellegű fiaskó a következő órákban, napokban belpolitikai válságot fog kiváltani.

Az én nemzedékem számára a 2002-es Fidesz-vereség mérföldkő, egy meghatározó trauma

– sokan éreztük úgy, hogy négy év jó kormányzás után méltatlanul vesztett a polgári Magyarország víziója. A 2006-os balliberális győzelem után a szeptemberi őszödi beszéd tartalma (most a stílusról nem írok) sok mindent megmagyarázott, mi történt az országgal fél évvel korábban. Mondanom sem kell, hogy a HírTV a botrány első napjától élőben közvetítette az eseményeket, talán nem túlzás azt mondanom, hogy mi voltunk a második nyilvánosság: a jobboldali emberek – és mások is – minket néztek, hogy tudják, mi történik az utcán. Én magam is többször jártam a Kossuth téren, interjút készítettem a következő napokban Budapestre érkező külföldi stábok (al-Dzsazíra, norvég tévé, angol és francia lapok) tudósítóival. Közülük baloldali újságírók is azt mondták nekünk, hogy ilyen esetben egy kormányfőnek azonnal le kellene mondania.

2006. október 23-a a másik origo-pont. Nem lehet elfelejteni, bevésődtek mindannyiunk számára, akik aznap az utcán voltunk. Én György Zsomborral, a Magyar Nemzet akkori újságírójával néztem végig az Orbán-beszédet délután az Astoriánál. Zsombor a beszéd vége felé már kapott sms-eket ismerősöktől, hogy a Madách térnél balhé van: a rohamrendőrség a radikális tüntetőket elkezdte a Károly körúton az Astoriánál áll fideszes tömeg felé terelni. Az ünnepség végén a moderátor Rákay Philip azt kérte a tömegtől, hogy a Kálvin tér felé hagyják el a helyszínt, akkor azonban már sokan értesültek arról, hogy a másik irányből érkeznek a rendőrök. Zsomborral az abba az irányba mozduló ünneplők elé kerülve jutottunk ki a Belvárosi Színház épülete elé, ahol néhány perc múlva meg is kaptuk az elős paprika-gáz adagot a rohamrendőröktől.

A tömeg lassan hátrált, mi a Dohány utcai zsinagóga előtti térre keveredtünk, és

oda már fejmagasságba lőtték be a Károly körúton vonalban felsorakozó rendőrök a könnygáz-lövedékeket.

Innen jelentkeztem be először a HírTV élő műsorába, ugyanis percekkel korábban, a Madách téri események miatt élő kapcsolásos műsorfolyamra váltott a programunk. Néhány órával később az Uránia mozi elől kellett tudósítanom: ugyanaz volt, a rohamrendőrök az Astoria felől lőtték a már többnyire fiatalokból álló tömeget. A Síp utcában a menekülés során – rohantunk ugyanis, hiszen azonnal lőttek, ütöttek a rohamrendőrök – láttam egy arcsérülést szenvedett férfit, a Rákóczi úton pedig a Szent Rókus-kápolna közelében egy nagyon csúnya láblövést kapott nőt. Hosszan lehetne mesélni erről az estéről, de itt befejezem.

***

Almási B. Csaba

Akkoriban még alig volt Magyarországon okostelefon, nehezebben kaptak szárnyra a hírek, én is csak az RTL Klub egyik esti műsorából értesültem a beszédről. Ráadásul vasárnap volt, amikor az emberek inkább a pihenéssel, kikapcsolódással vannak elfoglalva, én is kirándultam aznap. A szöveget meghallva azonban – és ehhez nem volt szükség nagy politikai felkészültségre – azonnal tudtam, Gyurcsány Ferenc mondatai alapvetően fogják megváltoztatni a hazai közéletet. Az ugyanis, hogy az ország vezetője beismeri, „végighazudták az elmúlt másfél-két évet” és „hazudtak reggel, éjjel, meg este”, nem szimpla belpolitikai történés,

ezek olyan kijelentések, amelyek valóban sokkolták az országot.

Aznap este már voltak kisebb tüntetések a parlament előtt, ezért nagyon kíváncsi voltam, mi lesz ebből. Így másnap felébredve azonnal a tévé távkapcsolójához nyúltam, és azt láttam, hogy még mindig vannak pár százan a Kossuth téren. Az akkori munkahelyemen, a Világgazdaság szerkesztőségében természetesen beszélgettünk a fejleményekről a kollégákkal, követtük az eseményeket, de közben készíteni is kellett a lapot.

Lapzárta után, fél 8 tájban értem haza, és azonnal bekapcsoltam a HírTv-t. Addigra már kezdtek eldurvulni a dolgok, egyre hangosabban követelték Gyurcsány lemondását. Amikor a tömeg a Szabadság térre vonult azt követelve, hogy a köztévében olvassák fel a petíciójukat, úgy gondoltam, a helyszínen kell látnom, mi történik. Ezért kocsiba vágtam magam és elmentem a Kossuth térre, valahol a közelben sikerült leparkolnom.

Közelről szembesültem a székház megostromlásával, a rendőrök megtámadásával, de azzal is, ahogyan az egyenruhások könnygázzal, vízágyúval próbáltak meg ellenállni. Már akkor feltűnt, hogy az első vonalba kivezényelt rendőrök biztosan nem ilyen feladatokra vannak kiképezve, a legtöbbjük ugyanis csak az alapfelszereléssel rendelkezett, sok volt közülük a nő és a nem igazán atléta termetű férfi, és látszott rajtuk, hogy fogalmuk sincs, mit is kellene nekik csinálniuk. Egyszerűen rossz volt nézni, ahogy szerencsétlenkedtek, de attól is tartani lehetett, hogy bajuk esik.

Le-föl sétáltam, igyekeztem eljutni oda, ahol a legfontosabb események történtek – közben ügyeltem arra is, hogy ne kapjak a könnygázból vagy a vízből –, így jutottam a székház egyik oldalához, ahol a sötétben megbújva állt készenlétben több tucat, valóban jól felszerelt rendőr. Rajtuk volt sisak, mellény, a kezükben pajzs, s nyilvánvaló volt, ők valóban annak az egységnek lehetnek a tagjai, akiket tömegoszlatásra készítettek fel.

Azt gondoltam, perceken bevetik őket, de nem ez történt.

Akkor nem értettem, miért, ma már sokkal többet lehet tudni az okokról.

Hajnalig voltam a Szabadság téren, végignéztem az összecsapásokat, a székház kiürítését, majd azt, ahogy elfoglalták. Négy óra tájban hazamentem, mert másnap dolgoztam. S bár a Világgazdaság alapvetően gazdasági lap, természetesen mi is alaposan foglalkoztunk a másnapi lapban ezekkel az eseményekkel.

Én is írtam egy publicisztákat a tapasztalataimról. A rendőrségi szlogent – Szolgálunk és védünk –parafrazeálva a „Szaladgáltak és féltek” lett a dolgozat címe.

***

Varga Mátyás Zsolt

A 2006-os események során óvodás voltam, így csak részletekre emlékszem az eseményekről, de talán érthetően. Az októberi eseményekre viszont már annál inkább. A beszéddel kapcsolatban az első emlékem az, hogy elámulva nézem gyermekként a HírTV közvetítését az MTV-ostromról. Nem tudtam, hogy hol van, hogy mennyire van hozzám közel vagy távol: Budapest gyerekként hatalmasnak tűnt nekem, így nem az események súlya, hanem a látvány taglózott le. Ahogy a rendőrség a tömeget veri és közben vízágyúval lövi... Az a kép még mindig a fejemben van. Az események utánról egy családi legenda maradt meg: az óvoda ahová jártam, vitt minket minden pénteken uszodába. Az egyik ilyen alkalommal

amikor elmentünk egy Gyurcsány-plakát mellett, én és az egyik ovistársam elkezdtük skandálni, hogy „Pinokkió!”.

Mondanom sem kell, az ovi balos vezetése nem örült ennek, és leszidott minket, illetve szólt a szüleinknek. Ők elmondták, hogy beszélnek velünk, de természetesen fejmosást nem kaptunk, csak jó pár mosolyt. A sors fintora, hogy a fent említett ovistársammal óvoda után legközelebb Tusványoson találkoztam.

***

Nizalowski Attila

Sajnos nincs emlékem, pedig ritkán hányok.

***

Mátrai Dávid

Vidékről érkeztem. Akkoriban az információ tévékből, napilapokból tolódott az arcunkba. Általános iskolás voltam, és azon a reggelen ment a tévé. Előttem van a kék, fapados kinézetű vízsugarazó oszlató jármű. Elképedve néztem. Kérdést intéztem nagymamám felé: „Ebből baj lesz? Volt már ilyen?” Testnevelés óra előtt az öltözőben is ez volt a téma: 

„Hallottátok Fletót, Gyurcsánynak most tuti vége lesz”; „Ebből forradalom lesz, ezt nem fogja hagyni az ország”.

Nos, jó pár évig nem lett.

***

Forisek Ádám

Tizenöt éves voltam, amikor kiszivárgott. A politikai vetülete nem foglalkoztatott minket a suliban, de a beszéd maga hamar mémmé vált: oda-vissza idézgettük, parodizáltuk,

egyfolytában röhögtünk azon, hogy ilyen vezetője van hazánknak. 

Aztán ahogy telt az idő, jöttek a tüntetések, és a szocialista vezetéstől érkező cinizmus, gyorsan kialakult nálunk egy igazságérzet, és az a meggyőződés, hogy ezeknek el kell tűnnie 2010-ben, de jó messzire.

***

A TANK

Kacsoh Dániel

Átlagos és nyugis vasárnap volt, egyetemistaként készültem egy laza hétfőre, a tévé meg csak úgy ment épp a háttérben. Egész pontosan nem emlékszem, mikor, melyik mondatnál kezdtem el odafigyelni a híradóra, de a ledöbbenés érzése máig megvan. Sokkolt a 2006 tavaszi MSZP-SZDSZ-győzelem, a megszorítások bejelentése pedig egyfajta „na ugye” érzést hozott. Súlyos érveket a hétköznapi közéleti vitákban.

Nagy családból származom, a „szociálisan érzékeny” balos kormányzás finoman szólva sem segítette a boldogulásunkat.

Az őszödi beszéd kiszivárgása miatti döbbenetem utáni első gondolatom ezért az volt, hogy ennek az érának alighanem ezzel vége, jöhet vissza a jobboldal. Ahogy érkeztek az újabb részletek, úgy éreztem, ebből a politikai botrányból nem lehet kijönni, ezt nem lehet megúszni, nincs, aki ezt kimagyarázza. Kiderült, tévedtem, ám kemény évek következtek, melyeket 2007 nyarától már újságíróként nyomtam végig. Bár nekem addig sem volt nagyon kétségem, az a bizonyos 2006. szeptember 17-e végleg egyértelművé tette, ki, kik állnak a rossz oldalon.

***

Veczán Zoltán

Tizennyolc voltam, és azt hiszem, valamit olvasgattam, hogy mit, már nem tudom, körülbelül egyformán lehetséges, hogy regényt, képregényt vagy Kantot. Túl egy két ponttal sikertelen felvételin a jogi egyetemre (áldassék a neve az öreg reformkommunistának, aki lerántotta a történelem szóbeli érettségimet, és ezzel megmentett ettől a pályától), valami seszínű OKJ-n kibekkelve az időt a javítási lehetőségig, s túl egy e korban meglepően hosszú, kétéves kapcsolaton, ha nem is mélyponton, de némiképp megrekedve. Hogy úgy mondjam, ideológiailag meglehetősen messze állt tőlem a szoci-szabaddemokrata kormány, ráadásul kimondottan frusztrált az is, hogy ezek megint négy évre magukhoz ragadták az irányítást (innen származik mély empátiám a balos meg liberális kisemberek felé, akik most hasonló okokból frusztráltak). Emellett alapjáraton és családilag sem tartoztam a szoci időszak nyertesei közé, sem a ’90 előtti, sem a ’90 utáni évek tekintetében, különösen, hogy édesanyám óvónői fizetéséből éltünk ketten, ami amúgy a mostaninak a fele sem volt. Egyszóval nem csak ideológiai, hanem nagyon is gyakorlatias okokból sem voltam nagy híve a rendszernek, ráadásul valahogy mindig egy kicsit rosszabb volt, Horn, aztán némi lélegzetvétel után Medgyessy, aztán Gyurcsány…

A tévéhez, azt hiszem, édesanyám hívott: ezt látnod kell, ilyen nincs, ez lehetetlen.

Egyrészt a stílus fogott meg: a szenvedélyes, amerikai prédikátor és egy teleshopos eladó stílusrétegeit ötvöző világmegfejtés; aztán a tény, a beismerés maga. Édesanyám féltett, tartóztatott, mindhiába: nem volt kérdés, hogy cimborámmal egyből az utcára megyünk, zászlót is viszek, mondván, az úgyis szúrja ezeknek a rohadékoknak a szemét, de csak szokjanak hozzá. A Kossuth térből az egyébként nyugodt tömeg, a kordon és egy nénike maradt meg, aki az esernyője alá invitált, amikor szemerkélni kezdett az eső; a tévészékház előtti balhéból annál több, noha csak megfigyelői pozícióban, cimborám meg, mondhatni fotósként. Szerencsésnek mondatom magam, hogy ott lehettem a gyűlölt szovjet címer Dunába vetésénél is, ebből a szimbolikus pillanatból táplálkoztam a következő négy kemény évben. Bevallom férfiasan, amikor azt hittem, hogy győzött a tömeg, még megittunk egy sört talán, aztán hazamentünk. Én meg azon gondolkodtam, van-e másnap suli, ha már úgyis megbukott a kormány. Volt.

***

Konopás Noémi

Életem első munkahelyén, egy észak-magyarországi városka helyi televíziójánál dolgoztam akkoriban. A városvezetés MSZP-s volt az őszödi beszéd idején. Az akkori főnököm, akit egyébként nagyon szerettünk, attól tartott, hogy majd a helyi „tévészékházat is lerohanják”. Semmi ilyesmi nem történt. Viszont sosem felejtem, hogy október 23-án édesanyámmal és nagynénémmel elhatároztuk, hogy részt veszünk a megemlékezéseken, de előtte megnézzük Corvinban Andy Vajna Szabadság, szerelem című filmjét. A kép még mindig bennem él:

a film hatása alatt kilépek a moziból, és a körúton hatalmas tömeg hömpölyög, magyar zászlókkal skandálva: „Gyurcsány takarodj!”.

Nem tudom leírni azt az érzést, pátoszos büszkeség, aggodalom, most mi írjuk a történelmet, és hasonlók kavarogtak bennem. Mintha a film utolsó képkockája lett volna, csak elfelejtette a rendező a snitt után feliratozni, hogy „50 év múlva”. Mentünk a tömeggel az Astoriára. A lovasrendőrös szemkilövetést hála Istennek elkerültük, a Kálvin felé indultunk haza. Megdöbbentő volt az egész.

***

Rajcsányi Gellért

Akkoriban is lehetett érezni, de a mából visszagondolva még inkább kirajzolódik az őszödi beszéd és annak folyományainak korszakhatár jellege. 

E sorok írója kellemes őszi vasárnap délután utazott vissza vidékről Budapestre: talán még pont vonatozás előtt olvastam az első híreket –

mindent tudó okostelók még nem voltak akkoriban, annyival közelebb voltunk még a normális élethez

–, aztán este a tévében, később pedig az utcákon szembesültem a fejleményekkel. 

Nagyjából akkoriban dőlt el bennem végleg, hogy újságíró leszek, ez érdekel, ezt szeretném csinálni. Akkor már egy ideje bedolgoztam a Heti Válaszba, és vagy másfél éve írtam és szerkesztettem én is az UFit, aminek 2006 októberi, '56-os emlékszáma – a valaha volt legjobb UFi szerintem – ezekben a puskaporos, feszült napokban készült. 1956 emléke és az akkor bemutatott Szabadság, szerelem film jelenetei összemosódtak a fejünkben az épp hatalmon lévő gyurcsányi baloldal arcátlan húzásaival.

Én még emlékszem, amikor a beszéd előtti hónapokban és években az ügyeletes politikai megfejtők a stabilizálódott kétpártrendszerről (esetleg a 2+2 párt rendszeréről) beszéltek, mondván, ebben is utolérjük Európát. Aztán jött Gyurcsány Ferenc, a nagy diszruptor: előbb nagy nekifutásból megnyerte a baloldalnak a 2006-os választást, hogy aztán rögtön magával rántsa a mélybe – egy tizenöt éve tartó gödörbe.

Emlékszem a konkrét émelygésre, amit a beszéd hallatán éreztem, hogy nem, ezt nem fogja megúszni,

ebbe bele kell buknia egy politikusnak. Emlékszem a fokozódó felháborodásra, hogy ez nem történik meg. Emlékszem az arcpirító fejleményekre, amikor is hazánk első számú, független és mértékadó értelmiségijei elkezdték Gyurcsányt mosdatni.

És emlékszem arra, hogy mi jött aznap este, a rákövetkező napokban és hetekben, mi történt aztán október 23-án... A rendszerváltás utáni idők mélypontja volt az a néhány hét – ami után viszont még évek teltek el, miközben Gyurcsány a hatalomba kapaszkodott, fordított Dugovics Tituszként sajátjait rántva a politikai halálba, az országot politikailag, költségvetésileg, társadalmilag, minden értelemben válságba taszítva. És mindezzel két évvel megelőzte magát a világválságot, aminek hatásaiba aztán végül, mindennek az alján Gyurcsány megbukott.

Pocsék évek voltak.

A Mandiner tök első híre, amit az üres adminba 2009 májusában megírtam – tessék, itt olvasható ma is –, arról szólt, hogy kilencven százalékkal (!) csökkentek a lakáseladások Budapesten az egy évvel korábbi adatokhoz képest.

De akkoriban történtek a romagyilkosságok is, amik egy teljesen szétesett ország tragikus mementói maradtak máig.

Az őszödi beszédből és Gyurcsány politikáiból következett a magyar baloldal korszaknyi hosszúságú szervezeti és intellektuális romba dőlése, aztán a Fidesz kétharmada, és még nagyon sok minden más – amitől olyan a mai magyar politika, amilyen.

És 15 hosszú, sűrű év után – írd és mondd – Gyurcsány Ferenc a magyar ellenzék vezető politikusa,

az ellenzéki pártszövetség legbefolyásosabb figurája, a legnagyobb ellenzéki párt vezére – és aki nem teljesen esélytelen arra, hogy így vagy úgy, de jövőre újra visszatérjen a hatalomba.

Ezzé lehet magyar hazátok.

Nyitókép: MTI Fotó – Beliczay László

Összesen 110 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Én 2006-ban egy kis jobboldali online lap szerkesztője voltam. Hozzánk 2006. szeptember 16-án késő délután érkezett meg a beszéd. Előtte és utána is történtek dolgok. Nem beszélek róla senkinek, mert annyit hazudoztak össze-vissza emberek a történetben, hogy úgy sem hinné már senki.

Annyit azonban elárulok. Minden vélekedés hibás. Mindenki, aki eddig azt állította, hogy részt vett a folyamatban hazudik. Rózsa Flores is írt az online lapunkba. Onnan volt tudomása a beszédről már 16-án este, mert a szerkesztőséggel megbeszéltük, hogy mi történjen. Én a véleményemmel kisebbségben maradtam, de a fiaim tudni fogják, hogy mi történt. A közvélemény pedig soha.

Értem én, hogy neked ez fáj. A baloldal minden mocska rátok szakadt. Megérdemelten. Nektek mi csak egy kurva ország vagyunk.

Azt éreztem 2006 okt. 23.-án -már kora délután-, hogy "na majd adunk nektek 50-et ünnepelni!" (Helikopter, vízágyúk, rendőrök.)
Nem egy ünnepi hangulat volt!
Az Astoriánál voltam. Az emlékező tömeg teljesen békés volt. Sokan gyerekekkel jöttek. Amikor vége volt sietni akartam a Keleti pályaudvarra a vonathoz. Másnap dolgoztam.
Astoria Metró lezárva. Mentem a Deák téri metróhoz. Az is lezárva. Közben a rendőrök kezdtek bekeríteni. A tömeg békés volt.
Nem akartam Pesten ragadni, ezért még sikerült a Király útcába bejutni és mentem a Keleti felé. Hamarosan hallottam a lövéseket, éreztem a könnygáz szagát. A Rákóczi útról bemenekülő fiatalok felháborodva mondogatták, " Ez Gyurcsány rendőrsége"
18:43-kor sikerült a vonat jegyemet megváltani.
Másnam hallgatom Gergényi hazugságát: két órát adtunl a Fidesz tüntetésen! résztvevőknek, hogy hazamenjenek.

Ez hülyeség. Másban is tombol a nemzeti büszkeség. Lehet, hogy most megerőszakolhatják a németeket és nem lesznek majd csak 40 millióan, de nem temették el az Deutschland über alles-t magukban, csak nincs náluk szólásszabadság, így kussolnak. De értik egymást. Persze nem Berlinben. És most még weimar idejét éljük.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés