A bukarestezés a nyugati média válságát mutatja

Budapest és Bukarest nevének hasonlóságán, meg az ebből következő médiabakikon azóta röhögünk, amióta kábé médiumok léteznek. Benézte ezt már az elmúlt harminc évben Michael Jackson, Lenny Kravitz, a Metallica, az Iron Maiden, a bilbaói Európa Liga-szurkolók tíz éve, meg a francia nemzeti válogatott drukkerei idén nyáron – és most elszúrta a szakma csúcsa, a New York Times, mely majd' egy napon át hirdette fennen azt, hogy a római katolikus eucharisztikus kongresszus alkalmából Ferenc pápa Romániát látogatta meg.

Csak míg Michael Jackson, Lenny Kravitz, a Metallica, az Iron Maiden, a bilbaói Európa Liga-szurkolók és a francia nemzeti válogatott drukkerei nem akarnak ideologikus újságírással kormányokat váltani a fél földgolyón, a New York Times igen.

Előbbiek csak énekelni, inni és egy jót bulizni jöttek Budapestre (vagy Bukarestbe), úgyhogy tévedésüket némi harsány röhögés kíséretében könnyen megbocsátották a budapestiek (meg a bukarestiek).

A tekintélyes lap mértékadó újságírói viszont úgy hülyék, hogy közben ki is akarják oktatni a világot, és ez már annyira nem vicces. Főleg azért nem vicces, mert azt a részét szeretnék kioktatni, amelyikhez hülyék. Az már nem nagyon lesz megbocsátva.

Igaz, mintha a kontárok nagyképűsége már Nyugaton sem lenne olyan népszerű. Legalábbis ez volt az érzésem, amikor a BBC-nek eszébe jutott az eddig agyonhallgatott budapesti pápalátogatásról azzal beszámolni, hogy a főpásztor Budapesten „az antiszemitizmusra figyelmeztetett”, mintha ugyan Orbán Viktort térdeltette volna kukoricára a pápa a Magyarországon dúló antiszemitizmus miatt –; miközben Magyarország az az ország, ahol a zsidókra legfeljebb az ellenséges hitközség jelenthet veszélyt, Nagy-Britanniában pedig az első félévben 1308, ebből csak májusban 460 zsidóellenes támadást jelentettek a hatóságok felé.

És valóban, a kedves olvasók nem igazán kapták be a csalit, ahogy a New York Times se tette ki az ablakba azt, amit közepes földrajzi tájékozottságú olvasóitól a kommentekben kapott.

És akkor a német médiáról még nem is beszéltünk, ahol pedig az a csúfság esett meg, hogy a zöld-szocdem kurzussal ágyba bújt fősodratú média, illetve az ugyanezen kéjelgést közpénzből végző közmédia helyett ma szinte minden értelmes német a Neue Zürcher Zeitung berlini kiadását olvassa.

Baj van a nyugati médiában. Azért van baj, mert elfoglalták azt az aktivisták: Németországban a zöldek, Amerikában a BLM-esek – és nekik bizony előbb van narratívájuk, mint kérdéseik.

Még ott van a főnöki székekben egy újságíró-generáció, amely vaskos telefonkönyveivel és évtizedes firkászi tapasztalatával egyben tartja a címlapokat, de az utánpótlás műveletlen politikai droidokból áll, akik előbb vagy utóbb el fogják veszíteni az olvasók bizalmát.

Nem lehet úgy újságot írni, hogy az ember csak szenvedélyesen szereti vagy tüzesen utálja munkájának tárgyát, de ismerni nem ismeri. Teljesen egyértelműen véget ért az a kor, amikor a covid-újságírás nem állt másból, mint egyes oltások fikázásából, mások piedesztálra emeléséről, ezzel egyidőben az oltás erőltetéséből, illetve maszkok meg lezárások végtelen sorának követelésébő. És épp ugyanígy fog záros határidőn belül véget érni az a kor is, amelyben Közép-Európáról nyelveket nem beszélő, történelmet, kultúrát és helyszínet nem ismerő, könyveket nem olvasó emberek írhatnak sületlenségeket.

Már nem a New York Times a szakma etalonja – a szerkesztőségben uralkodó, egyre kilátástalanabb ideológiai harcok kapcsán emlékezetes Bari Weiss ügye –; egyre kevesebbeket érdekel, mit gondol a fősodratú német sajtó, és előbb-utóbb minden mérgező médiájú nemzetnek kinő a semmiből a maga Neue Zürcher Zeitungja.

Nekünk pedig, akik jobbról jó sajtót akarunk csinálni, tudnunk kell, mi küldte padlóra a Bob Woodwardok, Robin Alexanderek és Oriana Fallacik nagy nyugati médiáját.

Ha még akarunk minőségi magyar sajtót, nekünk a magunk hasábjait tőlük kell igazán megvédenünk – az üresfejű aktivistáktól, akik csak úgy tudnak írni, ahogy rólunk Nyugaton írnak. Amikor a rólunk írt nyugati szemetet felháborodottan visszaküldjük a tisztelt feladóhoz, tegyünk arról, hogy az elérhető legmagasabb mércét mi magunk képviseljük, szaktudásban, stílusban, telefonkönyv-vastagságban, mindenben.

Mindenki értsen ahhoz, amiről ír.

Ha a New York Times és a BBC képtelen betartani ennyit, hát tartsuk be mi tízszeresen, százszorosan – mert ha az olvasó nyugaton nem követi a kedves kollégákat a végtelenségig a tengermély hülyeségbe, nálunk se fogja. A fű nem kék, Budapest nem Bukarest, a New York Times már nem újság – az aktivista pedig nem újságíró, és nem is lesz az soha, soha, soha.