A helyzet drámai, testvérek. Drámai. Amúgy is jellemző beteg kultúránkra a közönyösség, ez azonban most a Kongresszus vonatkozásában rendkívüli módon megmutatkozik. 75 ezren regisztráltak egy korszakos esemény pápai miséjére, külföldiekkel, mindennel együtt, cakk-pakk.
Ez az Egyház? Ezt tudja a magyar katolicizmus felmutatni? Ennyi a mi hitünk, testvérek? Hát ennyi, kéremszépen.
Jöjjön le a hályog a szemünkről és lássuk, mert ez a valóság. Nem azt fájlalom, hogy miért nem rakjuk tele a tereinket kirakatemberekkel; azt fájlalom, hogy miért nem fontos annyira, teszem azt, egy budapesti katolikus embernek a világegyház egyik legmeghatározóbb tapasztalata, hogy megtegyen két-három BKV-megállót?
Amikor egy afrikai püspök – akinek a nyáját egyébként évek, évtizedek óta módszeresen gyilkolják a fegyveres iszlamisták – őszinte örömmel képes azt mondani, hogy »milyen jó látni, hogy Európában mégsem halt még meg a hit«, akkor ébredjünk már fel!
Afrikában (meg a Közel-Keleten, meg Észak-Koreában, meg Kínában, meg egy sor más helyen) nap mint nap vértanúk születnek, csak azért végeznek ki embereket, komplett családokat, mert azt mondják: nekik nem mindegy, hogy ateizmus, liberalizmus, Allah, vagy miegymás, hanem nekik Krisztus az Isten! Ennek ellenére a krisztuskövetők száma növekszik, és mellette aggódva figyelik a »nyugati« testvéreket, miért annyira képtelenek elviselni a »lét elviselhetetlen könnyűségét«, miért adnak fel mindent, miért annyira mindegy minden? Egészen konkrétan a szájukban van az Anyaszentegyház legnagyobb eseménye, de a buszra képtelenek felülni, hogy legalább egy szentmise, vagy egy egyórás előadás erejéig elzarándokoljanak a Hungexpóra.