Lélektani újrakezdés

„Vasárnaptól egy héten át Magyarország ad otthont a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak. A katolikus világ egyik nagy nemzetközi eseményéről van szó, amelyet négyévente más-más helyszínen rendeznek. Az esemény középpontjában az eucharisztia áll, ami az oltáriszentséget, a szentmisében a kenyérből és borból Krisztus testévé és vérévé változtatott oltáriszentséget és annak ünneplését jelenti. A vallási, lelki programok mellett kulturális, családi, ifjúsági programok forgatagával várják a szervezők nemcsak a katolikusokat, de minden érdeklődő jóérzésű embert is. A zárómisét pedig maga Ferenc pápa tartja.

Érezzük, valami nagyon »egyházias« rendezvényről van itt szó, ami kicsit idegennek is tűnhet mai világunkban, akár még itt Magyarországon is, noha az utóbbi években végre felszabadultan lehet még a kereszténységről is beszélni. Az is biztos, hogy a szokásos fanyalkodás is jön majd, aminek persze van helye egy plurális demokráciában, amíg az nem sérti mások jogait és ez esetben vallásos érzéseit. De azon túl, hogy az egyhetes nemzetközi rendezvény összehozza a katolikusokat, magyarokat határon innenről és túlról, van-e annak más, az adott vallási közösségen túlmutató jelentősége? És egyáltalán, mi keresnivalója van az államnak egy ilyen rendezvény környékén?

Magyarország a rendszerváltoztatás óta demokratikus jogállam. Minden ellenkező híresztelés ellenére ma is az. Az állam és annak teljes apparátusa garantálja az alapvető jogok tiszteletben tartását, amelyek emberi mivoltunk okán kivétel nélkül mindenkit megilletnek. Ezen alapjogok egyike a vallás­szabadság. Mindenki szabadon hihet, amiben és akiben akar – legyen ez akár a semmi –, s mindezt közösségi formában is megteheti. Az állam is semleges a tekintetben, hogy nem szól bele egy vallási közösség tanainak alakításába sem, és maga is tartózkodik attól, hogy bármely hitelvet magáénak ismerjen el. Mindez nem jelenti, hogy az államnak ne lenne keresnivalója ezen a területen. Sőt, kötelessége és jól felfogott érdeke, hogy az ország vallási valóságát ne hagyja figyelmen kívül, annak képviselőivel együttműködésre törekedjen, mégpedig a közjót szem előtt tartva. S mindezt nemcsak azért, mert például a történelmi (zsidó–keresztény) egyházak létszámban is az ország legnagyobb közösségei, amelyek abban is egyedülállók, hogy így vagy úgy, de szinte minden településen jelen vannak. S nem csak azokról a kérdésekről van szó, amelyekben az állam és az egyházak hagyományosan együttműködnek a polgárok érdekében, mint a szociá­lis és egészségügyi ellátás vagy az oktatás. Többről van és kell legyen szó.”