A kormányzás magyar módja

2015-ben, a migránsválság kellős közepén a hazai ellenzéki publicisztikák rendre idézték államalapító Szent István királyunk Imre hercegnek írt intelmeiből azt a mondatot, amely szerint „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”. Akkoriban úgy látták, az Intelmek hatodik pontja ezer év távlatából legitimálja az országhatárok kritikátlan meg­nyitását mindenki előtt, és egyenesen keresztényi kötelességünk feladni a nemzeti határok védelmét.

Nem volt nehéz észrevenni a cinizmust abban, hogy Szent István szavait éppen azok mantrázták, akik augusztus 20-ára mind a mai napig inkább az új kenyér vagy esetleg az 1949-es sztálinista alkotmány emléknapjaként tekintenek, nem pedig az államalapítás és az államalapító ünnepeként. Kevés fontosabb ünnepe van hazánknak, súlyát nem mérhetik fel olyanok, akik a Szent Jobb-körmenetben is a világ botrányát látják, és néhány Facebook-lájkért cserébe alpári eszmefuttatásokba kezdenek arról, vajon mire használta jobb kezét István király. Az sem kevésbé cinikus, hogy ellenzéki tollnokok éppen Szent Istvánt állították csatasorba a nyugati civilizáció integritását fenyegető Willkommenskultur érdekében, miközben az Intelmek legfontosabb üzenete éppen a kereszténység védelme.

Bár sem az Európai Unióról, sem az lmbtq-lobbiról, sem a tömeges migrációról nem olvashatunk a magyar államiság megőrzéséért küzdők írásaiban, azok az alapelvek, amelyek megtartották a magyarságot ezeregyszáz éven keresztül a Kárpát-medencében, mindegyiküknél megtalálhatók. Szent Istvánnál a keresztény hit funda­mentumára épül az állam és a kormányzás is: annak megőrzése a legfontosabb regula, belőle következik minden más, így az elődök követésének parancsa is. Nem csoda, hogy az Intelmek mostanra hátrébb csúszott az ellenzéki arzenálban.