Sziléziai élet a szén után, átalakulóban a lengyel bányavidék

2021. augusztus 5.
2049-ig bezárják az utolsó sziléziai szénbányát, a restrukturálás mikéntjétől és az uniós zöldpolitikától hétszázezer lengyel élete függ. Riportunk Katowicéből.

Heincz Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

A sziléziai ember dolgos. Ez Felső-­Szilézia fővárosán, Katowicén is meglátszik. A bányavidék Közép-Európa egyik legiparosodottabb része, nagy népsűrűséggel. A 19. században kezdődő és a 20. század második feléig tartó aranykor azonban a bányák sorozatos bezárásával véget ért: egyes komplexumok a rendszerváltozás áldozatai lettek, a végső döfést pedig az Európai Unió zöldpolitikai fordulata jelentette. A régió hatalmas kihívás elé néz: nemcsak az infrastruktúrára vár nagy átalakulás, hanem az emberekre is, a transzformáció pedig már el is kezdődött. Ma Katowice belvárosában az egyik régi szénbánya helyén múzeum található egy nagy kongresszusi központtal, mellette Lengyelország legmodernebb, kétezer fős hangversenyterme magasodik. Egy másik bezárt bánya területén technológiai és számítástechnikai központot hoznak létre. Katowicét már átjárta a változás szele. De vajon mikor éri el ez a változás a régió apróbb szegleteit?

A Spodek aréna Katowice belvárosában. <br> Fotó: AFP / Janek Skarzynsk

Bányamatek
„A bányászat matematikája politikai kérdés” – szögezi le Aleksander Zembok, a Wujek szénbánya egykori igazgatója. Elmondása szerint a kommunisták azt tartották a haszonnak, ami kijön a földből, a kapitalista piac azonban másképpen működik. A bányászok bére elviszi a haszon hatvan százalékát, amennyiben pedig nincsen profit, hitelt kell felvenni. A hasznot a közvetítők is lefölözik, ugyanis a termelés és az értékesítés, feldolgozás élesen elválik egymástól. „A bányászat matematikája és megtérülése bonyolult, hosszú távú rendszer” – mondja az egykori igazgató, rámutatva, hogy az állam nem adhat pénzt támogatásként, ha uniós források érkeznek a bányába. Az uniós források azért érkeznek, hogy bezárják a bányát, a kormány ellenben fenntartaná, ezzel pedig lehetetlen helyzet jön létre. A sziléziai régió esete különösen érdekes annak a ténynek a fényében, hogy Lengyelországnak igényei fedezésére kőszenet kell importálnia Oroszországból, miközben a helyi bányákat egymás után zárják be.

Lengyelországnak kőszenet kell importálnia Oroszországból, miközben a helyi bányákat egymás után zárják be”

Dominik Kolorzzsal, a Szolidaritás sziléziai elnökével a szakszervezet helyi székházában ülünk le beszélgetni. A falról Józef Piłsudski néz velünk farkasszemet, szemben egy Szolidaritás­zászló és a volt szakszervezeti elnökök portréi. „Felszámoljuk a lengyel szénbányászatot. 2049-ben az utolsó bányának is be kell zárnia” – kezdi a beszélgetésünket a szakszervezeti vezető, kiemelve, hogy nincs is más választásuk az Európai Unió tagjaként, hiszen olyan kényszerpályán mozognak, amely egész Lengyelországot rosszul érinti, a sziléziaiakat pedig valósággal agyonnyomja. „Az EU folyamatosan emeli a klímapolitikai célokat, ezzel azonban a mi versenyképességünk romlik, a mi munkahelyeink vesznek el, ebbe nem törődhetünk bele.” A lengyel energiatermelés még mindig nyolcvan százalékban a szénen alapszik, az elkerülhetetlen restrukturálást így ki kell tolni időben, a hirtelen átalakulás ugyanis mindent egyszerre dönthet be.

Dominik Kolorz. <br> Fotó: AFP /  Wojtek Radwansk

„A bányásztársadalom mögött van egy erős szociális háló, amelyet a kormánnyal nemrég kötött társadalmi megállapodás csak tovább erősít, valamint tervben van egy új munkahely­teremtő program is a bányászok részére” – meséli. Mindez esélyt adhat a sikeres átállásra, amennyiben az Európai Unió a következő fél évben a lengyel állammal megkötött szerződés mellé áll. Az említett szociális háló elég kiterjedt, hiszen minden bányásznak huszonöt évet kell dolgoznia a nyugdíjig. Amennyiben korábban elhagyná a pályát, 100 ezer złoty búcsúpénzt kap; ha a bánya szűnik meg, és nincs reorganizált munkahely, jár négy év fizetett szabadság. A megállapodás azért is fontos, mert a sziléziai széniparban 55 ezer ember dolgozik, ha ehhez hozzávesszük a kiszolgáló infrastruktúrát, az további 150 ezer embert jelent, az átlagos lengyel családmodellel számolva pedig közvetve 700 ezer ember élete függ a restrukturálási tervektől, valamint Brüsszel és Varsó egyezségétől.

Adódik a kérdés: milyen munkahely­teremtési program tud 205 ezer embert reorganizálni ilyen rövid idő alatt? „A megállapodás garantálja az új munkahelyek megteremtését, egy átalakulási alap jön létre. El akarjuk kerülni az 1998-as bányabezárások katasztrofális következményeit” – mondja Kolorz. Az első bányareform során húsz bányát zártak be, 100 ezer munkahely szűnt meg, ezeket „finoman szólva sem sikerült pótolni”. Visszatekintve látható: az elmúlt húsz évnek voltak nyertesei, ilyen például Katowice, ahol ma hat egyetem működik, a vesztes települések viszont még mindig a bezárások hatásait nyögik. Sokat emlegetett negatív példa Bytom, amely már a porosz időkben rossz pályára került, ugyanis nem kért a vasútfejlesztésből, így elszállt a hatékony ipari központ létrehozásának lehetősége. A városban ma kis túlzással testőrökkel kell az utcán sétálni, annyira rossz az általános anyagi helyzet és a közbiztonság.

Katowicei bányász. <br> Fotó: AFP / Janek Skarzynsk

Zöldenergetikai nyomulás
„A reformtervek gyengéje, hogy nagy hangsúly esik bennük az alternatív munka­helyteremtésre, ez azonban rengeteg pénzbe kerül, az uniós támogatás összege pedig nevetséges” – mutat rá Kolorz. Fény akkor villanhat az alagút végén, ha az állami támogatás, az uniós források, a cégek és befektetők egyszerre megvannak. A mostani reorganizáció célja, hogy rendezze a súlyos örökséget, és új perspektívát kínáljon Sziléziának. A bányászat leépítésével párhuzamosan elindulhat a gázkitermelés, amire nagy szüksége van Lengyelországnak, hogy fedezni tudja a növekvő igényeket. Az európai uniós politika változásaival azonban sokszor nehéz lépést tartani. „A CCS (szén-dioxid-leválasztás és -tárolás – a szerk.) technológiának köszönhetően 
a termelődő szén-dioxidot is körforgásos rendszerbe tudnánk szervezni, azonban az utóbbi időben az európai uniós energiapolitikát domináló zöld- és balos csoportok, a klímavallás hirdetői átszabják a terveket”
– mondja Kolorz. Szerinte a szél- és napenergia nem kifizetődő, a zöld­átalakulás ezen része baloldali program.

A helyzet abban a tekintetben sem egyszerű, hogy bár Szilézia és a kormány között 2049-es végdátummal született megállapodás az átalakításról, Brüsszelben szeretik a szorosabb határidőket. Kolorzék bíznak benne, hogy az Európai Unió mégiscsak elfogadja a 2049-es határidőt. „Ha nem, akkor megtudjuk, hol lakik Timmermans, és odamegyünk, a Szolidaritásnál így működünk.” A szakszervezet 2006 óta foglalkozik klímapolitikával, azóta hangoztatja, hogy a mostani zöldirány nem vezet semerre: meg kell találni az egyensúlyt, a fosszilis energiának nincsen működőképes alternatívája. „A zöldenergetikai nyomulás rabszolgasorba taszítja a mi régiónkat, a Nyugat pedig nem veszi észre azt, hogy ezzel a zöldfordulattal a saját versenyképességét kaszálja el.” Kolorz szerint az utóbbi tíz évben nem volt értelmes vita klímaszkeptikusok, klímarealisták és zöldek között, ez ugyanis nem érdeke a zöldlobbinak és a mögötte álló országoknak sem. „A jelenlegi klímapolitika elszegényíti a kontinenst. Észveszejtő, ami zajlik.”

A nikiszowieci bányászkórus. <br> Fotó: AFP / Janek Skarzynsk

Van remény és fenntartható perspektíva 
„A mi városunk már túl is esett az átalakuláson” – jelenti ki Marcin Krupa katowicei polgármester az irodájában. Korábban nyolc szénbánya volt a város területén, ma már csak egy működik, a váltás azonban Krupa szerint nem „revolúciót”, hanem „evolúciót” jelent. Hozzáteszi: Katowicének nem a bányászat a problémája, hanem az, hogy mit kezdjen a kiszolgáló infrastruktúrával, hiszen annak nehéz funkciót találni egy modern városban. A cikkünk elején említett kulturális és technológiai központ ékes példája a katowicei innovációnak, Krupa pedig elmondja: szeretnének vezető szerepet játszani a restrukturálás ezen területén, segíteni a rosszabb helyzetben lévő településeknek. A polgármester említi az elképzelést, amely szerint az összenőtt sziléziai nagyvárosokat kétmilliós metropolisszá kötnék össze, így megalapozva a nemzetközi versenyképességnek is. „Egy városként, egy szervezetként erősebbek lehetünk” – vélekedik. Azonban nem mindenki támogatja a koncepciót: „amint a konkrétumokra kerül a sor, már nem egységes a kép, érvényesülnek az egyéni érdekek. Sokan nem akarják, hogy egy metropolisz elszívja az embereket és ezzel együtt a befizetett adójukat is”.

Egynapnyi levegővétel Katowicében négy szál cigaretta elszívásával ér fel”

A sziléziai régió bányáinak nem csupán szociális, hanem egészségügyi öröksége is van: a levegő szállópor-­koncentrációja rosszabb napokon indiai városokéval vetekszik, egynapnyi levegővétel Katowicében négy szál cigaretta elszívásával ér fel. Krupa szerint a fiatalok kivándorlásában szerepet játszik a rossz levegőminőség, a kazáncsereprogrammal pedig bár folyamatosan megújulnak a lakossági fűtőrendszerek, az emberek még mindig ragaszkodnak a hagyományos szénhez. A sziléziai várható élettartam elmarad a lengyel átlagtól, gyakoribbak a civilizációs népbetegségek is. Ha viszont az energetikai átalakulást sikerrel menedzselik a régióban, ezek a múlt problémái lehetnek majd. A helyzet távolról sem egyszerű, ám ha jól osztják a lapokat, Lengyelország olyan modern régióval gazdagodhat, amely egész Kelet- és Közép-Európa mintája lehet a sikeres gazdasági struktúraváltás terén.

Röviden megjegyzem

Dominik Kolorz azt mondja: a sziléziai bányászok egymást testvérnek tartják, konzervatív, istenfélő emberek, zárt és összetartó közösséget alkotnak, amelynek a kemény munka a legfőbb ismertetőjegye. „Nincsen Lengyelországban még egy olyan régió, amely ennyire összetartóan, ilyen értékek mentén élné hétköznapjait” – állítja a Szolidaritás regionális vezetője.

*** 

Bányászidill
A sziléziai bányászat fénykorát idézi meg a porosz mérnökök által tervezett bányásztelep, Nikiszowiec. A mai napig élnek itt bányászcsaládok, de az utóbbi időben egyre nagyobb számban költözik be a jómódú középosztály, a környék felfutott, mondhatni, menő lett. Ez az 1920-as évekre is igaz volt, hiszen a bányacégek a jó lakhatási körülményekkel vonzották a munkaerőt. A nikiszowieci telepen hatvan négyzetméteres lakások találhatók, külön mosodával, istállóval és iskolával. A korszak sztenderdjeit jócskán meghaladta a bányásztelep életszínvonala, a porosz mérnökök munkája pedig nem a szovjet falanszterek „idilljét” idézi: bár a telep arculata egységes, mindegyik épülete egyedi. Pár kilométerrel arrébb szintén van egy lakótelep, itt már kertes házakat osztogattak a bányászoknak. A környék az elmúlt évszázadban nem sokat változott, itt-ott ejtett csak sebet a szocialista építészet a bányásztelepeken.

A szerző Varsóban a Wacław Felczak Lengyel–Magyar Együttműködési Intézet ösztöndíjasa. A cikk elkészültében nyújtott segítségét köszönjük Michał Lutynak, Katowice volt alpolgármesterének, a Katowicei Lengyel–Magyar Baráti Társaság elnökének.

Nyitókép: AFP / Magnus Hjalmarson Neideman

Összesen 15 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés