Műkő égtájak és magyar fölény: a Szabadság téri irredenta szoborcsoport története

Ma száz éve avatták fel a Szabadság-téri irredenta szoborcsoportot. Mit kell tudni ezekről a szobrokról? Miért és kik készítették őket, milyen szerepük volt a Horthy-korban, és mi lett velük?

Pár hónappal a trianoni békeszerződés aláírását követően, 1921. január 16-án a budapesti Szabadság-téren 70-80 ezer résztvevő jelenlétében egy irredenta szoborcsoportot avattak fel a trianoni döntés, vagyis a nagyszámú magyar elveszítésével együtt járó területi elcsatolások igazságtalanságának hangsúlyozására. A művet a revíziós propaganda társadalmi megszervezésével foglalkozó Védő Ligák Szövetsége kezdeményezte Kertész K. Róbert miniszteri tanácsosnak, a Kultuszminisztérium művészeti ügyosztálya vezetőjének a tanácsára. Az elszakított területeket szimbolizáló négy égtáj – Dél, Észak, Nyugat és Kelet – szobrait különböző szobrászok alkották meg. A szoborcsoport elkészítésével Kisfaludi Strobl Zsigmondot, Pásztor Jánost, Sidló Ferencet és Szentgyörgyi Istvánt bízták meg. 

Az alkotás különlegessége, hogy

a Kárpát-medencében.

A négy égtájat megjelenítő szoborcsoporton belül így a főalakokat Magyarország jórészt harcias kompozíciókban megalkotott szobrai jelentették, hangsúlyozva a felbomlott ország Kárpát-medencén belüli „misszióját”, vagyis a szomszédos országrészek népeinek a védelmét. 

A Horthy-korban ezeknek az irredenta szobroknak abban állt a szerepük, hogy a művészeti kifejező eszközökkel is felerősítsék és folyamatosan ébren tartsák a revízió eszméjét. Az igazságtalan határok módosítása Magyarország legfontosabb külpolitikai célja volt a két háború között. Azt is hozzá kell tenni, hogy a szobrok sorsa folyamatosan változott a (kül)politikai helyzet függvényében. Jól jelzi ezt, hogy a szoboregyüttest kiegészítő ereklyés országzászló elhelyezésére csupán 1928-ban kerülhetett sor, amikor Magyarország már kilépett diplomáciai elszigeteltségéből és nemzetközi kontextusban is egyre több támogatóra talált a revízió eszméje. Kivált annak a Bethlen-kormány által hangsúlyozottan békés formája. Persze akkor is, azóta is sokféleképpen látták, látják a revíziós alternatívákat.

A szobrok felállításának irredenta hátterét és revíziós célját radikális eszközökkel is megengedhetőnek tartotta Urmánczy Nándor, aki Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligájának elnöke volt. Az irredenta mozgalomnak ezt a felfogását türközték súlyos mondatai a szoboravatáson: „Ez a hely a nemzet búcsújáró helye, de egyúttal a gyűlölet és bosszú kohója legyen. Ez a hely mostantól fogva bekapcsolódik Európa véres történetébe.” A „trianoni igazságtalanság” ideiglenes állapotának hangsúlyozására utalhatott az is, hogy a szobrok műkőből készültek. Az pedig a sors iróniája, hogy Nagy-Magyarország „újjászületése” helyett épp az 1945-öt követő hatalomváltás során tüntették el az alkotást.

A szobrok közül az Észak a haldokló Magyarországot nőalakban mutatja, melyet egy kuruc katona és egy szlovák gyermek véd. 1920 decemberében a Nem, nem, soha! című lap pedig az „elnyomott tótság” érdekében szólalt fel. Milyen mélyebb jelentése volt a szlovákok effajta ábrázolásának? Valóban ilyen hamar megbánták volna a szlovákok a Csehszlovákiához való csatlakozást?

Észak (vagy a Felvidék) szobrának egyik különlegessége volt, hogy kettő helyett három szereplőből állt. A szenvedő Hungária három méteres nőalakja előtt a szlovák nemzetet szimbolizáló kisfiú állt, aki egy irányba néz a kuruc harcossal. A közös irány azonos célokat feltételez, illetve emlékeztet a Rákóczi-szabadságharc idejében a magyarok oldalán harcoló szlovákok szerepére, és a két nemzet (a magyarság és a szlovákság) összetartozására. Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy a gyermek mindig egyfajta gyámoltalanságot és kiszolgáltatottságot is jelent, amely védelmet igényel. A szobor alkotója, Kisfaludi Strobl Zsigmond ezzel nyilván azt kívánta hangsúlyozni, hogy ezt a biztonságot csupán Magyarország képes biztosítani a Csehszlovákiához csatolt szlovákok számára. 

Észak szobrának efféle ábrázolása, illetve a csehek által elnyomott szlovákság képének a megteremtése azonban elsősorban Magyarország revíziós céljait jelenítette meg. A szlovák társadalom többsége gyorsan felismerte a Prága által biztosított szabad anyanyelvhasználat, anyanyelvi iskoláztatás előnyét. Ugyanakkora történelmi alapokat nélkülöző

amit Magyarország részéről is bátorítottak és támogattak.

Az „elnyomott szlovákság” megjelenítésének legfőbb hátterét pedig az adta, hogy a centralista Csehszlovákiában Szlovákia nem kapott autonómiát, amit egyébként a szlovák nemzet önállóságát valló politikai erők, legfőképpen Andrej Hlinka autonomista Szlovák Néppártjának vezetői is kezdettől fogva elutasítottak. Azt viszont érdemes szem előtt tartanunk, hogy a szlovákok a csehszlovák államalkotó többségi és politikai nemzet részeként így is összehasonlíthatatlanul jobb helyzetbe kerültek a soknemzetiségű Csehszlovák Köztársaságban, mint voltak a dualizmus időszakában. 

Magyarország mindenesetre az 1920-as év környékén számos alkalommal próbálkozott az „elnyomott szlovákság” sztereotípiájára támaszkodva a csehszlovák egység megbontásával, mégpedig azoknak a Hlinka-, Tuka-féle szlovák autonomista, illetve részben a keleti szlovják mozgalomnak a segítségével, amelyek elégedetlenek voltak a szlovákok helyzetével Csehszlovákián belül. 

A száz évvel ezelőtti nemzeti sajtó gyakori szereplője volt Jehlicska Ferenc. A Szózat című lap például 1921 szeptemberében hosszasan méltatta a szlovák politikust. Ki volt ő, és miért szerepelhetett pozitívan a jobboldali sajtóban?

Az 1879-ben Kuttiban (1905-től Jókút volt a neve) született Jehlicska Ferenc, aki 1906 és 1910 között a magyar országgyűlésnek is képviselője volt, pontosan azok közé a szlovák értelmiségiek közé tartozott, akik Csehszlovákia megalakulását követően a szlovákok önrendelkezése mellett foglaltak állást. A korábban pozsonyi kormánybiztossá kinevezett Jehlicska 1919-től fontos propagandamunkát folytatott a szlovák autonómiáért, azonban nem a Dvortsák Viktor nevével fémjelzett magyarbarát keleti szlovjákok mesterséges mozgalmához tartozott. Ő ugyanis Andrej Hlinkát és a szlovák parlamentet maga mellé állítva a szlovákok számára Magyarországon belül is széleskörű autonómia elérésében gondolkodott. A magyar vezetés mindenesetre a szlovák autonómista és a szlovják mozgalom segítségével a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztását és a felvidéki részek maga mellé állítását igyekezett elérni. Pontosan ezért szerepelhetett pozitívan a magyarországi sajtóban Jehlicska 1921-ben, amikor letartóztatása elől elmenekülve Lengyelországban tartózkodott, hiszen a szlovák származású pap szerepe Magyarország számára felértékelődött a felvidéki területek „visszacsatolása” szempontjából. 

Soraiból úgy vettem ki, hogy létezik egy olyan szlovák történelemszemlélet, amely egy táborba sorolja Károlyit, Kunt és Horthyt, nevezetesen az integritás helyreállításának célja alapján. Mi ez a szemlélet, és tényleg ennyire képesek átsiklani az ideológiai különbségeken?

Trianont, illetve az 1918-20-as államváltás történéseit eltérő szempontok szerint közelíti meg a magyar és a szlovák történetírás. A magyar historiográfia „ideológiai különbségei” a szlovák történetírás számára – természetesen a bolsevik Kun Bélát leszámítva – nem nagy jelentőséggel bírnak.

Az alapvető különbség, hogy míg számunkra a 20. század legnagyobb társadalmi traumáját, egy komoly veszteséget jelent Trianon, a szlovák történetírás Csehszlovákia 1918. októberi megalakulását hangsúlyozza és egyértelműen „győzelemként” értékeli az eseményt. Ha a szlovák szempontú értékeléseket nézzük, amelyek a csehszlovák önrendelkezés megvalósulását központba helyezve vizsgálják az eseményeket, az integritás helyreállításának kérdésében Károlyi Mihály és Horthy Miklós elképzelései nem álltak távol egymástól. Kun Béla vörös háborúja és a szlovák tanácsköztársasági kísérlete viszont az ő számukra sem annyira a revíziós veszélyt, hanem az európai bolsevizálódás zsákutcáját jelenti.

Bár mindhárom politikus elsődlegesen Magyarország északi, szlovák lakta területének teljes vagy részleges megtartásában/visszaállításában gondolkodott, a Tanácsköztársasággal kapcsolatosan harminc éve megváltozott a szlovák történészek álláspontja is. A békekonferencia részéről Csehszlovákia politikai, katonai támogatását éppen az északi hadjárat erősítette meg, ami Károlyi esetében nem volt ilyen egyértelmű.  Mindezzel együtt a szlovák történetíráson belül is tetten érhetőek a különbségek Trianon értékelésében. Hiszen ahogyan a magyar történetírásban, úgy a szlovák félnél is jelen vannak az eltérő, kritikai és a nemzeti-sérelmi megközelítések egyaránt. Ezek természetesen más és más szempontokat figyelembe véve vizsgálják a korabeli eseményeket. 

A Kossuth Rádiónak adott interjújában a szlovák történetírás „traumairigységéről” beszélt. Mit jelent ez, és miért irigyelné valaki Trianont? 

Bármennyire is furcsán hangzik, létezik a John Mowitt megállapításában „traumairigylésének” nevezett fogalom. Nemcsak a győzelmi események, de a traumatikus történések köré is felépülnek nemzeti mítoszok és sztereotípiák. Ennek hátterét a történelmi veszteségek politikai értékei adhatják, amelyek egyfajta erkölcsi tekintéllyel is együtt járnak. A trianoni traumának a magyar történetíráson belül kialakult metaforikus jelentése köré felépített toposzokat a másik fél, ez esetben a szlovák történészek nagyrésze ugyanakkor nemcsak értetlenül, de gyakran ellenérzésekkel fogadja. Jól jelezte ezt például az a 2011-es szlovák-magyar történész vita, amelynek kiindulópontját Roman Holec megállapításai adták, aki a magyar történetírás Trianon-központúságát kritizálta.

Egy-egy trauma „irigylése” következtében ugyanakkor megjelenhet a nagyobb sérelem hangsúlyozása a másik fél részéről.

A Trianon-traumával szemben szlovák részről, a történeti közgondolkodásban, a hétköznapi blogtörténelemben például megszületett és jelen van a magyarosítás,

amelynek a lényege, hogy a magyarok évszázadokon keresztül elnyomták a szlovák népet, s végül Trianon által született meg az igazságtétel számukra. Ez pedig ilyen értelemben a szlovákság nemzethaláltól való megmenekülését és a nemzeti szabadságért vívott több száz éves harc végét jelenti. 

Kiléphet-e valaha a szlovák történetírás a nemzeti mítoszok gyártásából, és akadnak-e szlovák történészek, akik objektíven ítélik meg Trianon és a revízió történeti kérdéseit?

Ahogyan azt fent is említettem, hasonlóan a magyarhoz, a szlovák történetíráson belül sem csak a mítoszokra és sztereotípiákra épülő, sérelmi irányzatok vannak jelen. A rendszerváltást követően Csehszlovákiában, majd Szlovákiában is lehetőség volt a több szempontúság és a kritikai felvetések megjelenítésére. Az új, ideológiamentes értékelések ugyanakkor lassan indultak be a marxista, illetve a nacionalista szempontok érvényesülése mellett az Osztrák-Magyar Monarchia vizsgálatában. Sokáig jelen volt a régi – pártállami években működő – történészek hatása, akik még a kétezres években is előszeretettel használták értékeléseikben a trauma nyelvezetét és az agresszív magyar elnyomás toposzát.

A kétezres évek közepétől ugyanakkor megjelent fiatal, mára már középnemzedék

Ezt a generációváltást jól mutatták egyébként a kutatói és pedagógiai álláscserék folyamatai is, valamint a fiatal – bár korántsem – homogén nemzedék szakmai térhódítása. Közülük szeretném kiemelni Miroslav Michela nevét, aki nemcsak kiválóan beszéli a magyar nyelvet, de a magyarországi forrásokat is jól ismeri. Ő és kollégája, Vörös László szerkesztésében jelent meg 2013-ben Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés címmel a szlovák és magyar történészek Trianonnal összefüggő tanulmányait bemutató kötet, amely véleményem szerint mindenképp jelzésértékű a két történetírás szempontjainak közeledésében. Mindenesetre egyre több objektív, tárgyilagosságra törekvő értékelés van jelen a szlovák történetírásban az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának, illetve Csehszlovákia megalakulásának kérdéseiről. Persze azt is jelezni kell, hogy a nacionalista narratíva folyamatos megújulására is látunk példát nemcsak a köztörténetben és a történelempolitikában, hanem a szaktörténetíráson belül is. A pozitív – kritikus szempontú – elmozdulások viszont jól jelzik, hogy mára mindkét oldal történetíróinak jelentős része tudatosította a nemzeti tudatot is erősen befolyásoló téma kritikus és távolságtartó értékelésének a fontosságát és jelentőségét.