Nagy, megkönnyebbült sóhaj – fellélegzett a világ 1988-ban, amikor már valószínűsíthető volt, hogy két egymást követő, politikai bojkottnak áldozatul eső, csonka olimpia, a moszkvai és a Los Angeles-i után a sportélet java része végre tényleg ott lesz Dél-Koreában. Valamit ott, az ázsiai kistigrisek legnagyobbikánál nagyon tudtak a szervezők, mert emlékszem, éreztük, hogy ez nem egy sportági világbajnokság, ez olimpia. Az olimpiai faluban akárki szembejöhet, s mint a mesében, lőn, egyik reggel úgy kocogott el mellettem híres, kockára igazított frizurájával és nyurga, párducszerű alakjával a sprinter és távolugrókirály Carl Lewis, mint egy látomás. Világnagyságok, sportolóikonok bukkantak fel a hatalmas közös éttermekben, heverésztek az olimpiai park gyepén, pólókat, jelvényeket csereberéltünk mindenkivel, aki szembejött, és nem győztük újratöltetni a filmet a fényképezőgépünkben, hogy megörökítsük a páratlan pillanatokat. Versenyeink végeztével pedig ott őrjöngtünk a lelátókon, hogy végre megnézzük, hogyan nyer vagy veszít egy-egy honfitársunk, olyan sportolók, akikről mi is többnyire csak az újságokban olvastunk. Sosem felejtem el, hogyan ünnepeltük együtt Martinek Janit és a csapataranyat elhozó öttusa-válogatottat, de az égett be igazán, ahogy a versenyzőknek dedikált nézőtéri lelátón kiordítjuk a lelkünket az NDK-s vetélytársak mellett valószerűtlenül kicsinek tűnő Egerszegi Krisztinának, az akkor még csak tizennégy éves Egérkének.
Ez a fajta közösségi élmény jelentette az olimpiai csapathoz tartozást, a megnyitón átélt közös bevonulás várva várt érzetét, amelyért évek, évtizedek óta dolgoztunk. A falubéli toronyházak erkélyein ringatózó több tucat trikolór lobogó mint megannyi darabka otthon várt minket messze a hazánktól, ez volt az az olvasztótégely, amely összegyúrt minket az olimpiai ötkarika alatt egyetlen hatalmas, együtt dobogó szívvé.
Négy évvel később Barcelona csodás volt, hozta mindazt, amit a katalán életérzés kínál, ritmikusan szólt a taps a nézőtéren, és még mindig szoríthattak egymásért a versenyzők a lelátókon. Atlantában az amerikaiak már egyáltalán nem gondolták így: egy tollvonással megszüntették a versenyzői szektorokat a nézőtéren, s azokat a jegyeket is eladták, ahol addig a versenyzők ülhettek. Ezt a döntést onnantól minden szervező magáévá tette, s aki sportoló létére előhozakodott azzal a botor ötlettel, hogy mégis megnézné egy másik sportág versenyzőjét a döntőben, esetleg a csapatirodán igényelhetett jegyet. Ha mázlija volt, nem vitték el a protokollvendégek az utolsót is az orra elől.
Nem csak az atlantai olimpiai parkbéli robbantás, a fokozódó profithajhászás no és az egyre „kockább” szabályozások miatt, de ahogy teltek-múltak a négyéves ciklusok, egyre inkább kikristályosodott, hogy a sportolók kizárólag egy nekik kijelölt csatornában mozoghatnak, amelyről még várható szervezési anomáliák miatt sem szabad letérniük a játékok ideje alatt. A célirányos utazás lett a ki nem mondott szlogen: gyere ide, olimpikon, gyorsan akklimatizálódj, versenyezz, nyerj, és menj haza mihamarabb.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Fekete-Győr András volt Momentum-elnök politikai pályafutása során számos mulatságos vagy épp szánalmas mondattal ajándékozta meg a magyar közéletet. Összeszedtünk Fekete-Győr András eme mondataiból egy csokrot.
Azt is elárulta, miért nem lett olimpiai bajnok.
Rákay Philip ismertette a részleteket.
Leáldozóban a transznemű sportolók fénykora.
Kucsera Gábor arról beszélt, hogyan veszett el minden, ami korábban biztosnak tűnt, és hogyan sikerült visszaszereznie a legfontosabbat.
Legjobb női teniszezőnk a nehezebb évek után idén újra visszakapaszkodott a párosok világelitjébe.
Az elemző szerint a béke felé vezető út továbbra is elsősorban a területi kérdéseken és a Nyugat által tervezett vagyonkezelési lépéseken bukhat.
Hallatlan: az amerikai elnök saját közeli emberit merészelte kinevezni a megüresedő nagyköveti pozíciókba.
