Amerika most robbantja ki a következő migránsválságot

„Nem nemzetet építeni mentünk Afganisztánba, az afgán nép joga és felelőssége dönteni a jövőjükről, meg arról, hogy miként szeretnék az országukat kormányozni” – mondta Joe Biden, az Egyesült Államok 46. elnöke a napokban az afganisztáni kivonulásról. Az ősz kezdetére a terv szerint az összes amerikai katona elhagyja Afganisztánt, de a létszám 90 százalékát már mostanra sikerült kivonultatni.

Persze izgalmas kérdés, hogy ha nem a nemzetépítés (vagy -rombolás) a cél, akkor vajon mit keresett az amerikai hadsereg például Szíriában, de már csak Afganisztán vonatkozásában is érdekes, hogy a nemzetépítéssel nem foglalkozó Egyesült Államok miért érezte feladatának az elnökválasztás után kijelölni az első és a második helyezett közötti hatalommegosztást; most pedig, hogy kivonulnak, miért szólították fel az egyébként általuk az elnöki posztra javasolt, demokratikusan megválasztott elnököt lemondásra. Meg persze felmerülnek kételyek azzal kapcsolatban is, hogy vajon kinek mi célja lehetett azzal, hogy a világ egyik legkeményebb háborús helyszínét elnökként egy amerikai egyetemeken szocializálódott kultúrantropológus professzor kormányozza. Névleg.

De mindegy is, mert minket az egészből nem ez érint. Hanem az, hogy az amerikaiak kivonulása – amit persze valamikor meg kellett lépni, mert egy nyerhetetlenné vált háborúra végtelen mennyiségű NATO-s vért mégsem lehet csak úgy ellocsolni – ismét rászabadítja Afganisztán népére a tálibokat, erre pedig elég kiszámítható módon fognak reagálni a tömegek: menekülni fognak, mégpedig fejvesztve, mert a hazájukat negyven éve az ágyútüzes pokolban tartó nagyhatalmak közül

Úgyhogy most az eddig kergetett tálibok fognak majd újult erővel kergetni, mégpedig civileket, amíg vissza nem veszik az országot egészen.

És itt jön a csavar – ugyanis senki, de tényleg senki nem akar Afganisztánból menekülteket befogadni, mert ha van származási ország, ahol egészen komolyan számolni kell azzal a rizikóval, hogy a kétségbeesetten menekülő civilek közé iszlamisták keverednek, akkor Afganisztán egészen biztosan ilyen.

A menekültek zöme most Iránra és Pakisztánra zúdul, két olyan országra, ahol a muszlim terrorizmussal szemben egészen máshol van az ingerküszöb, mint nálunk – és mégis, Pakisztánban annyi terrorcselekmény mögött állnak afgánok, hogy a pakisztáni nemzetbiztonsági tanácsadó, Moeed Yusuf szerint „bár többször is elmondtuk, hogy az afgán menekültek testvéreink és nővéreink, elérkezett a méltóságteljes távozásuk ideje”. Ha pedig valami már a havonta két terrortámadással együtt élő pakisztániaknak is túl veszélyes, az nekünk egészen biztosan nem fér bele.

Ne legyenek illúzióink:

Erre persze Amerikában is számítanak – a washingtoni külügyminisztérium szócsöve, a Foreign Policy parancsba is adta, hogy „az EU-s államoknak, különösképpen azok, akik részt vettek a NATO-misszióban, ki kell venniük a maguk részét az afgán menekültek elszállásolásából”.

Az FP önérzetesen még hozzá is teszi, hogy az önző európaiak „az elmúlt években azzal a kifogással deportálták őket, hogy nem háborús menekültek, hanem gazdasági migránsok. Most viszont az országban teljeskörű polgárháború dúl”. Értsd: akik eleddig hiányolták volna az afgán menekültek hátteréből a háborút, azoknak most csináltunk. Amíg az USA az általa teremtett káosztól tizenegyezer kilométer plusz egy óceán távolságra menekül, Európa feltakaríthat a Közel-Keleten. Nyomás befogadni!

A helyzet az, hogy ha az Egyesült Államoknak akárcsak egy szava is lesz a következő pár év magyar bevándorláspolitikájához, arcon kell őket röhögni. Mert egy országot rommá lőni, majd kivonulni és mással rendberakatni a világ legnagyobb pofátlansága lenne. Most mi mondhatjuk teljes joggal, hogy nem akarunk Danzigért meghalni – az amerikai demokráciaexport okozta káoszt oldják csak meg szépen az amerikaiak.

Amerika nagy valószínűséggel – sok egyéb szempontot mérlegelve –

ennek eredményeit pedig a határainkról egyenesen Washingtonba kell röptetni, fegyelmezetten, szépen, nagy kékes-csillagos repülőkkel. Hadd lássák egyszer végre a Fehér Házban, a New York-i, Los Angeles-i, denveri, seattle-i, atlantai és houstoni utcákon, milyen érzés feltakarítani egy háború után. Gyakorolják a toleranciát, a sokszínűséget és az emberszeretetet az általuk közvetlenül vagy közvetetten földönfutóvá tett afgánokon, és szűrjék ki szépen ők a terroristákat a síró asszonyok és gyerekek közül.

Elvégre nem nemzetet építeni mentek oda, hanem azért, hogy az iszlamistákat kiirtsák – idestova húsz év ismeretség után mégiscsak ők tudják a legjobban, ki a terrorista, nem?