„A jobboldali konszenzusnak nem részei a hitleri bűnök mentegetői” – Békés Márton a Mandinernek

A brit baloldalon újabban antiszemitizmusal és demokrácia-ellenességgel vádolják Orbán Viktort. Mégpedig olyan személyek, akik – mint Veszprémy László Bernát írja egy május végén megjelent cikkében – „a múltban iszlamista terroristák iránt voltak megértők, vagy a venezuelai diktatúrát méltatták". Jeremy Corbyn egyenesen „holokauszt-revizionizmust" (!) emlegetett a magyar miniszterelnökkel kapcsolatban. Mi történik itt?

Ami mindig: politikai fegyvereket kovácsolnak minden kezük ügyébe eső eszközből. Az 1945-ös antifasiszta konszenzus Nyugaton az elmúlt évtizedekben szépen lassan felbomlott, egyrészt a baloldali pártok munkásosztálytól való végleges eloldódása, másrészt egy új szavazóbázis megjelenése, sőt importálása miatt. Miközben az őslakos európai kétkezi dolgozókat muszlim bevándorlókra cserélték,

Érdekes politikai amalgám jött létre, hiszen a szekuláris-progresszív baloldali, liberális és zöld pártok elkezdtek versengeni az etnokulturálisan meghatározott, vallásos és társadalompolitikai értelemben regresszív felfogású sokadik generációs bevándorlókkal – vagy éppen az újonnan érkezettek tömegével. A laicizmus, a nők és a szexuális kisebbségek jogai hirtelen nem olyan fontosak, ha egy-egy kerület muszlim többségű lakosságát kell megnyerni a parlamentbe való bekerüléshez, így a gyűlöletimámok tevékenysége, a sáriarendőrségek járőrözése, a zsinagógagyalázások és a hazulról hozott etnikai konfliktusok továbbélése (kurd–török ellentét, síita–szunnita villongás, zsidó–arab szembenállás) fölött könnyedén szemet hunynak.

Van azért közös alap?

Igen, a régi internacionalizmus és a „willkommenkulturos” új globalizmus közös pontja a területnélküliség és határtalanság eszméje, amelyet ráadásul a nyugati progresszív erők mögött álló transzatlanti nagytőke is lelkesen üdvözöl. Manapság az antifa jelszavát (No border, no nation) valójában a globális kapitalizmus valósítja meg. A baloldal egykori szavazóbázisa pedig a nemzeti-szuverenista pártokat választja, méghozzá gazdasági érdekei és kulturális értékei miatt egyszerre. Az előbbiek miatt lehetséges, hogy egy 2010-es hollandiai felmérés szerint az ország lakosságának akkoriban 6 százalékát kitevő muszlimok háromnegyedét alkotó törökök és marokkóiak közül előbbiek harmada, utóbbiak 60 százaléka preferálta a választásokon a Munkáspártot, 6 százalékuk pedig a Baloldali Zöldekre szavazott.

Tehát egy választást is el tudnak dönteni a bevándorlók?

A 2012-es franciaországi elnökválasztás volt az első voksolás Európában, amelyet a muszlimok döntöttek el, a szocialista François Hollande javára. Nagy-Britanniában a 2017-es parlamenti választásokon a muszlimok 87 százaléka szavazott a brit Munkáspártra. Ugyanebben az évben a németországi választások eredményeként 37 migráns hátterű képviselő jutott be a Bundestagba. Közülük legtöbben a Die Linke frakciójában foglaltak helyet (a kommunisták képviselőinek 12,5 százaléka rendelkezett bevándorló háttérrel), őket követték a török származású Cem Özdemir vezette Zöldek (11 százalék), majd a szociáldemokraták (6,7 százalék), míg a legtöbb képviselői hellyel rendelkező két uniópártnak összesen sem volt 5 százaléknyi muszlim hitű képviselője. És ha már itt tartunk: a németországi szavazók tizede bevándorló gyökerű, relatív többségük (730 ezer szavazó) török. Míg a migrációs háttérrel rendelkezők, akárcsak köztük a törökök, 40 százaléka az SPD-re szavazott, a „német németeknek” csak a 29 százaléka tett így 2017-ben.

Vagyis, ha az SPD nem kedvezne a muszlim szavazóknak, könnyen bajba kerülne. Röviden: a szocdemek a muszlim szavazók politikai foglyává váltak. Magyarul mondva: törököt fogtam, nem ereszt. A baloldali politikusok muszlimokkal való flörtölése Franciaországban már elérte azt a határt, hogy új szót – iszlámbalos, islamogauchiste – találtak ki rá. Az összevont szókapcsolat két komponense között a kontinuitást a személyek teremtik: az a Jeremy Corbyn koszorúzta meg 2014-ben a tuniszi „palesztin mártírok temetőjét”, aki a ’80-as években lelkesen látogatta meg a Szovjetuniót, nemrégiben pedig az anticionista tüntetések fő résztvevője volt. 2004-ben a londoni munkáspárti főpolgármester-jelölt, 2010-ben pedig Ed Miliband pártvezető hívott meg egy-egy szélsőséges iszlamista szónokot kampányrendezvényére. A kérdésben idézett Veszprémy László Bernát a Migrációkutató Intézetben kimerítő alapossággal és cáfolhatatlan érvénnyel dokumentálta ezeket az eseteket, az általam felsorolt adatok is mind-mind tőle valók.

A nemrégiben újból reflektorfénybe került Sargentini-jelentésben szintén felbukkant az antiszemita vád.

Érdekes ez, mert az antiszemitázás egy brossúrával korábbi taktika a baloldalon, de azért meg-megjelenik. A nyugati mainstream progresszív erők, amelyek az euro-bürokrácia derékhadát adják, illetve közülük kerülnek ki a LIBE bizottság ülnökei és főként a bizottsági jelentéstevők, valamint a háttéranyagíró NGO-funkcionáriusok, szóval ez a hálózat már nem a régimódi, partizánromantikás antifasiszta konszenzus, hanem az újgenerációs, szivárványos antirasszizmus képviselője. Eszerint Izrael egy kirekesztő, etnikai homogenitásra törekvő, az államnak zsidó/izraelita karaktert adni akaró, gyarmatosító hatalom, mellyel szemben a palesztinokat kell támogatni. Ez az 1967-es arab–izraeli háború után a nyugati balos körökben elterjedt nézet, melyet nem kevés ügynöki munkával élesztett fel és terjesztett el az arab országok legnagyobb patrónusa, a Szovjetunió.

a nemzetközi bojkottmozgalomtól (BDS) kezdve Izrael önvédelemhez való jogának megtagadásán át egészen a Hamász finanszírozásáig. Hogy a régi, szovjetbarát anticionizmus és az újabb keletű progresszív Izrael-ellenesség retorikailag mennyire hasonló, arra hadd idézzem azt a cikket a hatnapos háború idejéből, amelyet annak idején a Magyar Néphadsereg lapja közölt: „A villámháborúban aratott sikert Izrael most területrablásra akarja kihasználni. Hangja a győzelemtől elvakult hódítóé, s módszerei, amelyeket a megszállt arab területeken, nemzetközi színtéren pedig a propagandában, a diplomáciában alkalmaz, meghökkentő módon éppen a második világháború náci agresszorainak receptjeit másolják.” Hasonlók olvashatók manapság a Mércén is...

Eléggé abszurd helyzet.

Pláne akkor, ha felidézzük: Benjámín Netanjáhú volt izraeli kormányfő szerint „az antiszemitizmus elleni fellépéséért igen sokat tett a magyar miniszterelnök”. Ezt az egymással egyébként nem túl jó viszonyban lévő hazai zsidó szervezetek (EMIH, Mazsihisz) is készségesen elismerik, de legutóbb a Zsidó Világkongresszus elnöke is ráerősített. Az elmúlt tíz évben nemcsak a magyar–izraeli kapcsolatok fejlődtek, de a hazai izraelita közélet is szervesen bontakozik ki, 2017-ben például úttörő, kétkötetes Talmud-fordítás jelent meg, a kormány zéró toleranciája az antiszemitizmussal kapcsolatban vitathatatlan (nem úgy, mint az ellenzéké), zsidó lapok pedig nemcsak hogy működnek (Múlt és Jövő, Szombat, Új Élet), hanem kínálatuk bővül, legutóbb például egy nagyon informatív, szabadelvű-konzervatív termékkel, a Neokohn.hu-val. Ehhez képest Judith Sargentini Baloldali Zöldek pártja, amely 1989-es megalakulásakor magába olvasztotta a Holland Kommunista Pártot, csatlakozott az Izrael-ellenes BDS-mozgalomhoz, a képviselőnőnek pedig közismert palesztinbarátsága vagy inkább Izrael-ellenessége. Ezek után nem lesz meglepő, ha elárulom: amellett, hogy határozottan bevándorlásbarát és föderációpárti, Strasbourgban ráadásul az LMBT frakcióközi munkacsoport tagja volt.

Létezik ön szerint a mai Magyarországon olyan – szabad szemmel is látható – szélsőjobboldali csoport, amelynek a beszédmódjában ténylegesen, komolyan vehető súllyal jelen van az antiszemitizmus?

Magyarországon nyíltan antiszemita mozgalom, vállaltan zsidóellenes párt nem létezik, az Alkotmányvédelmi Hivatal és maga az állam, valamint a közbeszéd alakítói-szereplői is mindent megtesznek az ilyen hangok elszigeteléséért. Azzal, hogy a kormánypártok és azok vezetői semmilyen teret nem engednek az antiszemita beszédnek, pláne az efféle cselekvésnek, az elsődleges gátja az ilyesmi megjelenésének.

Emlékezzünk rá, hogy a 2020. októberi szerencsi időközi választáson mindegyik ellenzéki párt szívfájdalom nélkül támogatta azt a jobbikos jelöltet, aki távolról sem volt mentes az antiszemita beszédmódtól. Tudjuk, elmondták, 2022 tavaszán is felsorakoznak majd mögötte. A baloldali sajtó eközben tematikájával, az izraeli–palesztin konfliktus tálalásával, a róla szóló anyagainak címadásával rásegít az Izrael-kritikára, amely meredek csúszda az antiszemitizmus felé. 

Gyakran mondja, hogy a jelenlegi hazai jobboldal egyik leginkább sürgető feladata a konszenzusépítés volna: „felismerni" mindazokat, akik (a kisebb-nagyobb nézetkülönbségek, habitus- és ízlésbeli eltérések stb. ellenére) mintegy „velünk vannak", majd helyet biztosítani számukra. De mi is pontosan az a radikalizmus – illetve az a mérsékeltség, amelynek képviselőit még „fel kell ismernünk"? Hol vannak a határok?

A XXI. Század Intézetben „jobboldali törzsszövetségnek” nevezzük azt a közösség-szerkezetet, amely a hazai konzervatív tábort integrálja. Pogrányi Lovas Miklós megfogalmazásával élve „a törzsszövetség első számú szervező elve a kereszténydemokrácia”, képviselői pedig azok, akik „a demokráciát nemzeti alapra helyezik”; ezen kívül „meghatározó, integráló csoportja a jobboldalnak a népi mozgalom” is; aztán az egyik szárnyon vannak „a nemzeti liberálisok, illetve a liberális konzervatívok, a mérsékeltebb hangnem képviselői”, a másikon pedig a jobboldali radikálisok és forradalmi konzervatívok helyezkednek el, de akadnak még katolikus tradicionalisták és neoprotestánsok, ökokonzervatívok és identitáriusok is.

Az a bizonyos kötcsei Orbán-kijelentés, miszerint „szélesen megyünk”, pontosan azt jelenti, hogy a jobboldali kormányzás mögött létrejöjjön egy széleskörű társadalmi koalíció és ennek kulturális reprezentációja. Ez nem a „polgári Magyarország” jelszavának meghaladása, hanem éppen társadalmi talapzatának kibővítése. A miniszterelnök 1987-ben szakdolgozatát (Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben) a lengyelországi ellenzék szervezetéről írta, mégpedig Antonio Gramsci Az új fejedelemben tett megállapításai alapján! Semmiképpen nem hathat tehát furcsán, ha az olasz marxista (?) politikafilozófus fogalmaira hivatkozva azt mondom, hogy a Fidesz–KDNP mögött olyan „történelmi blokk” áll, melynek fennállását „kulturális hegemóniával” kell megszilárdítani. Ennek eszköze pedig a konszenzusképzés, amely nem mehet másként, mint a társadalmi-politikai-ideológiai közép kiszélesítésével, melynek tengelye körül minden – így az egymástól távoli szélek párosa is – forog. 

Vannak olyan baloldali körök és mozgalmak, illetve egyes gondolkodók, akikkel (legalábbis bizonyos területeken vagy éppen időszakokban) érdemes lehet szorosabban együttműködni?

Társadalmi képviseletben és bizonyos ideológiai és gyakorlati argumentumokban (multik megadóztatása, munkahelyteremtés, neoliberalizmus-ellenesség, rezsicsökkentés, stratégiai ágazatok visszavásárlása) a mai magyar jobboldal nemcsak szerencsésen, hanem – össznemzeti képviseletre irányuló határozott igénye miatt – magától értetődően integrálta magába a baloldal legszimpatikusabb vonásait, mint amilyen a szociális biztonság megteremtése, a tőkejövedelem társadalmasítása, az államvagyon visszaszerzése. Mindez persze a nemzeti érdekvédelem miatt történik.

mégpedig a ’90-es évek második és a kétezres évek első felében Nyugat-szerte népszerű neoliberális napirend kedvéért. Ne felejtsük el: Clinton, Blaire, Schröder és Gyurcsány közel azonos időben kormányoztak, illetve kommunikáltak, mindannyian a „washingtoni konszenzus” nevében. Ennek a programnak még volt ideológusa, Anthony Giddens személyében, aki kidolgozta a „harmadik út” (third way) elméletét, mégpedig az általa leírt „reflexív modernizáció” keretébe ágyazva. Giddensnek 2005 és 2007 között három könyve is megjelent idehaza a Demos Könyvek sorozat részeként, amelyet a DEMOS Alapítvány gondozott, jócskán élvezve a Miniszterelnöki Hivatal támogatását. Sőt, Gyurcsány Mozgó Világba adott interjúinak kötete egyenesen Giddens professzor úrnak pedig azt válaszolom… címmel jelent meg. Ki kell mondani: ehhez a 15 évvel ezelőtti – laposka, utánzó, önállótlan – ideológiatermelési gyakorlathoz képest a mai pártszerű baloldal, egészen pontosan a magyarországi progresszív erők politikai képviselete szellemi restségben szenved, eszmék iránt nem érdeklődik, ideológiára nem tart igényt, folyóiratai nincsenek, könyveket nem ír és nem olvas.

Jól sejtem, ezt valamilyen mértékben problémaként érzékeli?

Szomorú látni, hogy annak a történelmi közegnek, amely

Ezen kívül az ideológiaimport és a globális-liberális tematika feltűnő beszivárgása is sokat tesz a hazai baloldal szellemi eredetisége ellen, emiatt lehetséges, hogy a kritikai pszichológia, a sokadik generációs feminizmus és egyéb nemzetközi identitáspolitikai konstrukciók is megterhelik odaát a gondolkodást. Végezetül az a szemlélet is sokat árt, amely nem megérteni akarja az Orbán-korszakot, annak külső-belső feltételeit és működése logikáját, hanem értelmiségi szómágiával (hibrid rezsim, kompetitív autoriter rendszer, maffiaállam) igyekszik megsemmisíteni. De ez legyen csak az ő bajuk, maradjon ez minél tovább így. Ugyanakkor a baloldali kulturális hegemónia tehetetlenségi nyomatéka itt-ott még mindig velünk van: baloldali etikai, tematikai irányúak egyes társadalomtudományi lapok (Múltunk, Politikatudományi Szemle, Replika), melyek szépen végzik hivatásukat, azaz a semleges tudományos mező lassú balra tolását és az akadémiai diskurzus baloldalra rögzítését. Hasonló mondható el bizonyos irodalmi (Jelenkor, Kalligram), kulturális (2000, Ex Symposion), könyves (Könyves Magazin) és filmes (Filmvilág, Metropolisz) periodikákról is, a könyvkiadókról már nem is beszélve (Kossuth, L’Harmattan, Magvető, Scolar). Ha releváns baloldali gondolatokat akarunk olvasni, akár azért, hogy vitapartnerekre, sőt inspirációra tegyünk szert, másutt kell keresnünk, nem a hivatalos-hivatásos baloldalon. Az igazi Baloldalt, amelyet tisztelni lehet/kell, és ahol nietzschei értelemben véve „méltó ellenfelekre találunk”, Kiss Viktor környékén kell keresnünk. A legfontosabb posztmarxista gondolkodónak tartom őt, akinek könyvei olyan – nemcsak marxizáló irodalomra vonatkozó – olvasottságról, tárgyi tudásról, összefüggés-érzékenységről és világos nyelvi megformáltságról tanúskodnak, ami nemcsak idehaza jelenti az élvonalat. Fokozottan áll ez legutóbbi könyvére, a Kívül/Belülre, ami tényleg azt adja, amit alcímében ígér és amit mindannyian keresünk: egy új politikai logikát. Amikor Viktor felveti a Mandinernek adott interjúja végén, hogy vajon „képesek lesznek-e a tőke elleni kulturális ütközetben is helytállni” az általa körvonalazottak, akkor a Žižek-féle parallaktikus nézőpont-változtatás jegyében azt érzem, hogy ami az ő szemszögéből téglalap, az onnan, ahol én állok, hengernek látszik. Tehát végső soron ugyanarról beszélünk.

Említene még néhány nevet? Kiket lenne érdemes megismernünk a mai magyar baloldalról?

Az értékes baloldali irodalomról beszélve lehetetlen volna nem megemlíteni Szalai Erzsébet nevét, aki a globalizáció szerkezetének megértésében – számunkra is – kihagyhatatlan forrás. Számos folyóirat is létezik a nem pártszerű baloldalon (Eszmélet, Fordulat, Új Egyenlőség), amelyekben olykor találni valami érdekeset, de ezek évek óta egyre nehezebben szakadnak el a napi politikától, az igazán nagy szerkezeti „fölépítmény” felvázolásának rovására. Utóbbi megjegyzés különösen igaz a Noran Libro által kiadott, a Progress Alapítványhoz tartozó Progress Könyvek című sorozatra, jóval kevésbé a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének könyveire, amelyeket a Napvilág gondoz. Előbbi részéről azonban Pető Péter Lesgólja jó vitaalap, utóbbiból Viktor munkája (Ideológia, kritika, posztmarxizmus) mellett Éber Márk Áron (A csepp) és Sebők Miklós (Paradigmák fogságában) köteteit emelném ki.

A legrövidebb felsorolásból sem hagyhatom ki a vajdasági Losoncz Márk nevét, akinek 2013-as Vakító gépezetek című könyve nagy hatást gyakorolt rám. A kritikai társadalomelmélet részéről ugyanezt tudom elmondani Gagyi Ágnes neoliberális hegemóniát bíráló tanulmányairól és Böröcz Józsefnek az EU-integráció posztkoloniális geopolitikai és politikai gazdaságtani olvasatát nyújtó könyveiről (Hasított fa, Az EU és a világ). Tavaly odaát eseményszámba ment Mark Fisher Kapitalista realizmus című könyvének megjelenése – azt is csak ajánlani tudom.

Visszatérve az előző kérdéshez: hogyan vesz részt a „konszenzusépítő munkában" maga a Kommentár folyóirat?

A Kommentár a közép közepét foglalja el, de mint a nemzeti-konzervatív irányzat képviselője, magától értetődően írnak bele óliberálisok, mint Gerő András, és népi-balosok, mint Galló Béla, de rendszeres szerzőnk külföldről Frank Füredi, Francesco Giubilei és Miša Đurković, akárcsak idehaza Csejtei Dezső, Pokol Béla és Czopf Áron.

ahogy szerzőink is, így lehetséges, hogy egyaránt a vissza-visszatérő szerzők között van Csizmadia Ervin és Fricz Tamás, Molnár Attila Károly és Kiss Lajos András, Paár Ádám és Tóth I. János. A régi népiek és az új populisták, a szabadelvű konzervatívok és a reakciósok, az ellenforradalmi konzervatívok és a konzervatív forradalmárok mind-mind megtalálják itt a hangjukat, a szerkesztőbizottság sokfélesége pedig éppen egységét erősíti. Kölcsönösen hirdetjük egymást a print Mandinerrel és az online Vasárnappal, van megállapodásunk a most indult Hungarian Conservative-vel és a XXI. Század Intézettel. Anyaszervezetünk, a Kommentár Alapítvány szervezi a Tranzit-rendezvénysorozatot, amely önmagában a „közösségek közössége”. A „jobboldali törzsszövetség” reprezentációjára legjellemzőbb a könyvismertetéseket közlő Mérleg és Recenzor rovatunk, amelybe minden hazai konzervatív kiadó kiadványairól pozitívan írunk, legyen az az MCC, a Terror Háza Múzeumot is fenntartó Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, az Alapjogokért Központ kiadója vagy a Századvég, a Ráció, vagy az Antall József Tudásközpont. Nagyon megtisztelő volt, amikor a teremtésvédelmi blokkösszeállításba interjút adott Áder János államfő és nyilatkozott nekünk Alain de Benoist, a Népszava pedig a napokban azt írta, hogy „politikailag kormányirányba radikalizálódott a Kommentár” –

Augusztus elején adjuk nyomdába a 2018 tavaszi megújulás óta elkészített tizenharmadik számunkat, benne egy tartalmas MOLNÁR TAMÁS 100 című összeállítással, amely a július 20-án elhunyt nagy magyar katolikus filozófusnak állít aktív emléket. A szövegek összeállításában segített S. Király Béla, a Molnár-művek fordítója és a professzor egykori titkárnője, Barna Teréz. Nem kell mondani, hogy ez nekünk a megtiszteltetés.

Nyitókép: Földházi Árpád