Hadd jöjjenek a nagy szavak

Egyáltalán nem vagyok híve a nagy szavaknak, de most csak ezek az úgynevezett nagy szavak tolakodnának elő belőlem.  Megpróbálom rövid pórázra fogni őket. Nem lesz könnyű. Egyáltalán, miért is ódzkodom én a nagy szavaktól? Mert jó ideje az van a levegőben, azt árasztja magából a dögletes korszellem, hogy óvakodjak tőlük? Nyilván.

ez volna az ukáz egy titokzatos, arctalan kápó recsegő hangján kiadva.

Ez a megfoghatatlan kápó a már emlegetett korszellem, ami úgy megfoghatatlan, hogy közben mégsem az. Mert a korszellemben nincs semmi bujkáló attitűd, nagyon is előttünk van, egy lépést sem tudunk tenni anélkül, hogy az arcunkba ne tolakodna.

De nem is előttünk van, nem is körülöttünk, hanem egyenesen bennünk. A gondolatainkban. A minap olvastam a huszadik század egyik legnagyobb vallástörténészének, Ananda Coomaraswamy-nak egy esszéjét, a címe: Kicsoda a Sátán, és hol van a Pokol?

A szerző ebben a rövid, csillogóan okos írásában számos egyházatyára és különféle vallások szent irataira hivatkozva azt mondja, hogy a Sátán és a Pokol mibennünk van. Nem egy másik világ kénköves bugyraiban, nem a halál utáni esetleges tudatállapotokban, hanem itt és most, bennünk. A lelkünkben hordjuk mindkettőt, a Sátánt és a Poklot is. Ha ez így van, akkor nagyon is valószínűnek tűnik, hogy a fentebb már emlegetett korszellem közeli rokonságban áll az Alvilággal, de az is könnyen lehet, hogy azonos vele.Sátán és Pokol.

Magam is megrémülök, mert közben az van, hogy a tegnap esti Magyarország–Németország mérkőzésről akartam volna írni valamit. Ehhez képest ide jutottam. De talán nem véletlenül jutottam ide.

vagy hogy armageddoni ütközetet vizionáltam volna a müncheni arénába.

Egyáltalán nem. Egy futballmeccs volt. Persze egy futballmeccs, különösen mifelénk, mindig többet jelent önmagánál. Többé-kevésbé máshol is így van ez, de Közép- és Kelet-Európában számos olyan réteg rakódott a focira, amelyek szinte mitikussá növelték a jelentőségét. Egy magyar-román, egy magyar-szerb vagy egy magyar-szlovák összecsapás nálunk nem pusztán sportesemény, hanem évszázados traumák és feszültségek összeszikrázása. De nem is erről akarnék beszélni. Mindezt tudjuk jól.

A tegnapi meccsen egy olyan magyar válogatottat láttam, amilyenre mindig is vártam. És hát elég sokat vártam rá. Negyven évet minimum. Nem vagyok klasszikus futballdrukker, nincs csapatom, nem követem az eseményeket. Engem a nagy derbik általában hidegen hagynak. A zselézett hajú, tetovált kölykök látványától többnyire kiver a víz. Ez a látvány persze szintén a korszellem terméke. Az, hogy ezeket a fiúkat külsőre elég nehéz megkülönböztetni a rabosított autótolvajoktól vagy a siófoki plázson grasszáló simlisektől. Majdnem ugyanúgy festenek. Az aktuális popsztárok többségéről is elmondható ugyanez.

Mindenki majdnem egyforma. Egy szerencsétlen, bekötőút mellett naphosszat ácsorgó kurvát simán összetéveszthetünk egy ötvenmilliós Insta-rajongótáborral bíró énekesnővel. Ha egymás mellé állítanánk őket, senki meg nem mondaná, melyikük a megalázott, borsodi lány és melyikük a malibui villájából posztolgató dizőz.

S hogy ennek mégis mi köze van a tegnapi meccshez? Talán csak annyi, hogy a német futballválogatott szemlátomást úgy játszott, mintha az edzőjük nem a fapofájú Joachim Löw, hanem a már sokat emlegetett korszellem lett volna. Persze lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz. Nemzeti válogatott egyszerűen nem játszhat ilyen lélektelen, hideg és mechanikus futballt. Tudom, hogy egyenként jóval képzettebb és technikásabb futballisták, mint a mieink. Csapatként mégis olyan benyomást keltettek, mint azok a kölykök, akik a Westendben lődörögnek és közben idióta videókat mutogatnak egymásnak. De mintha már azt is unnák.

„Az ember átveszi az unalmat a világ felett” – ahogy Végh Attila költő írja egyik versében. Az unalom talán a kulcsszó. Az úgynevezett „nagy csapatokat” elnézve jobbára ezt az unalmat látom, a vérprofi és kizsigerelt játékosok hakniját, akik úgy tekintenek ezekre a meccsekre, mint egy multinál dolgozó projektmenedzser az éppen aktuális „kihívására”. Mindaz, ami a futballt futballá teszi, amiről például Mándy Iván vagy Esterházy Péter olyan emlékezetesen tudott írni, hiányzik belőlük. Látványosan és fájóan a leginkább az hiányzik, amitől egy nemzeti válogatott valóban nemzeti válogatottá tud válni. Mert ahhoz nem elég a szinte robotikus céltudatosság.

Sietve ide kell írnom, hogy nem értek a futballhoz. Nem vagyok szakértő. Ezek pusztán egy egyszerű néző benyomásai. Mert ahhoz igazán nem kell szakértőnek lenni, hogy lássuk: ez a magyar válogatott a legfontosabb paramétert illetően megelőzte ellenfeleit. Valódi nemzeti válogatottként lépett pályára és technikai hiányosságait képes volt kompenzálni határtalan lelkesedéssel és eltökéltséggel. Nagy szavak, de hadd jöjjenek a nagy szavak.

Amit tegnap este láttunk, az „nemzetkarakterológiai” szempontból is lenyűgöző volt.

mindazt, ami miatt ez a játék tényleg alkalmas arra, hogy a politika vagy bármi más eszköztárát messze felülmúlva képes közelebb hozni egymáshoz az embereket.

Még ha csak rövid időre is persze. Mert az „ügymenet” természete olyan, hogy a lelkesedés, az eufória, az összetartozás percei mindig illékonyak. A korszellem zakatoló gépezete egy-két nap elteltével bedarálja az egészet, és folytatódik az őrület tovább.

A magyar válogatott teljesítményét nem lehet eléggé dicsérni, s ez a dicséret elsősorban nem az eredményeknek szól, hanem sokkal inkább annak, hogy háromszor kilencven percre felmutattak valamit, amit jobbára már csak hírből ismerünk. Emberfeletti küzdeni tudást, lelkesedést, és nem utolsó sorban azt, hogy látszott minden mozdulatukon és gesztusukon: itt és most valóban a hazájukat képviselik.

Mindez időlegesen kiemelt minket a korszellem poklából és talán erőt adhat ahhoz is, hogy a futball keretein kívül is képesek legyünk szembenézni a nehézségeinkkel. A nagy szavakat be is fejezem. Illetve egyet még idebiggyesztek: Köszönöm.    

(Nyitófotó: Kleinheisler a németek gyűrűjében, MTI)