Az egykori Belső-Szolnok, majd Szolnok-Doboka vármegye székhelye jelentőségét elsősorban a sónak köszönhette. Rómához hasonlóan hét dombra épült: a Rózsa-hegyre, a Béla-hegyre, a Kakas-hegyre, a Szentpéter-hegyre, a Malatóra, a Bakóra és a Kádbükkre. Egy itt talált 10. századi kard arról tanúskodik, hogy már a honfoglalók is megtelepedtek itt. Dés első írásos említése 1214-ből való, sószállító helyként jegyzik. Várát a szolnoki ispánság alá rendelte II. Endre, ezenkívül sókamarát állított fel itt, élén egy kamaragróffal. 1291-ben vásárszabadalmat kapott. A vármegye és a város területét a 12. századtól magyar lakosság népesítette be, amelyet a szász, majd néhány településen a román népesség követett. A tatárjárás, a Bábolna-hegyi parasztfelkelést követő megtorlások, a román Mihály vajda és a császári Giorgio Basta hadvezér zsoldosaink pusztítása, a török- és a tatárdúlás, majd a kuruckorszak harcai, az éhség és a pestisjárványok mind hozzájárultak a régió magyarságának visszaszorulásához a románság javára.