Aki mert és tudott szeretni – száz éve született Pilinszky János

Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban.

Mitől népszerű ma is Pilinszky? Miért szeretik máig annyira a fiatalok?
Amennyire a korábbi nemzedékeknek József Attila volt meghatározó, valahogy úgy vált Pilinszky fontossá a fiatal generációk számára, ami egyébként már életében is érzékelhető volt. Kiszolgáltatottságról, sebezhetőségünkről, a folyamatos önvizsgálat szükségéről olyan mondatokat írt, amelyek valamennyi olvasóját személyesen szólítják meg. Soha nem volt ideologikus, nem követett divatokat, így épp kortalanságában van a korszerűségének ereje.

„Ha végigment az utcán, az ötvenes évek sötét, pesti utcáján, rövid, szűk vállú kabátkájában, úgy ment, mint egy üldözött legenda” – írja róla Nemes Nagy Ágnes. Mennyire volt „eldugva” az olvasók elől Pilinszky a saját korában?
Pilinszky pályája a negyvenes évek elején indult, még diák volt, egyetemista, aztán jött a háború. Első kötete, a Trapéz és korlát 1946 májusában jelent meg barátok biztatására azért, hogy pályázhasson a Baumgarten-díjra, mivel ahogy egész életében, már akkor is szegény volt. Csupán háromszáz példányban jelent meg a kötet, egy kis füzet volt tizenkilenc verssel. Irodalmi berkekben rögtön felfigyeltek rá, de nem jutott el a nagyközönséghez.

Hol helyezkedett el az irodalmi körökben?
Ahhoz az Újhold köré szerveződő fiatal nemzedékhez tartozott, amelynek az életét és a költészetét alapvetően meghatározta a háború. Ám különleges helyet foglalt el közöttük Pilinszky. Részt vett ugyan az Újhold szerkesztésében, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, illetve Mándy Iván mellett, már akkor is érzékelhetők voltak belső feszültségek, és ő sokkal inkább a Válasz köréhez érezte magát közel. E kör központi figurája Sárközi Márta, Molnár Ferenc lánya volt, legendás alakja e korszaknak, rendszerint nála gyűltek össze az írók. Szentkuthy, Weöres, Bibó, Cs. Szabó, Illyés, Németh László és sokan mások tartoztak a folyóirat szerzőgárdájához. Pilinszky köztük érezte jól magát. 1947-től az ideológiai harcok már jócskán dúltak, és határozott támadás indult a nyugatos hagyomány és az újholdas szerzők ellen – a polgári tradíció képviselői, mint például Babits is, hosszú időre kiszorultak a könyv­piacról. A bíráló cikkekben Pilinszkyt is többször megemlítik név szerint, volt tehát mitől félnie. Félt is. Maga is mesélt róla, hogy éjszaka nem mert aludni, felöltözve várta, hogy jön érte a fekete autó.

Mikor kezdett enyhülni a helyzete?
1948-ban már volt egy kötetterve, amit rögtön elvetettek, majd következett egy tízéves procedúra, míg a következő kötete megjelenhetett. Ennek története érzékletesen mutatja meg Pilinszky helyét. Három lektori jelentés után nagy nehezen engedélyezik a kiadást: azt írják, a verseiben megjelenő magány nem a rendszerből való kiábrándultságból fakad, a háborús élményeket pedig az antifasiszta elköteleződéséhez kötik. Vagyis jóindulatúan a kommunista irodalompolitika igazolásához próbálják kötni a műveit. De még így is nagyon nehezen és körülményesen jelenik meg a kötet. Meg kell változtatni a címét: az eredeti Senkiföldjén helyett Harmadnapon-ra, utalva egy szebb jövő ígéretére… Kikötik, hogy az összes versnél szerepeljen a dátum, jelezve, hogy a megírás ideje nem esik egybe a Rákosi korszakbeli állapotokkal, és volt, ahol hamisítani is kellett: az Apokrifhez például 1954 került, pedig a vers 1952-ben született. El kellett hagyni az összes ajánlást, szempont volt, hogy érdektelen külsőt kapjon a könyv, és ezer példányban jelenhetett csak meg, holott akkoriban a könyvek rendszerint tizenötezer példánynál kezdődtek. Még egy kikötésük volt, hogy a végén legyen pár pozitív kicsengésű vers; így született a Ravensbrücki passió és a Harmadnapon. 1959-et írtunk ekkor. A kötet megjelenése kitüntetett figyelmet kapott, a tehetségét elismerték, de mindenki figyelmezteti, ha ezen az úton jár, hamarosan ki fog égni. „Pilinszky költészete a lázbetegé, aki a világból csak a faliszőnyeg tébolyult mintáit érzékeli” – írta róla az egyik kritikusa.

Mindeközben külföldön  kezdenek érdeklődni iránta, felfedezik és elkezdik fordítani a verseit. Mondhatjuk, hogy külföldre menekült az elhallgatás elől? 
Gyakran hívták nemzetközi költőtalálkozókra, mivel nem érdekelte a politika, nem nyilatkozott soha semmi kompromittálót a rendszerről. Azt a látszatot kelthette, hogy még sincs itt olyan nagy diktatúra, és legalább jó hírét vitte az országnak. Főleg Franciaországba járt, aminek részben magánéleti oka is volt. Aczél pedig jóban volt a francia kommunistákkal, vagyis kultúrpolitikai gesztus is volt, hogy hagyták utazni. Pierre Emmanuel, az akkori legtekintélyesebb francia költő, a halhatatlanok közé választott akadémikus, szintén támogatta Pilinszkyt. Ő maga katolikus volt, részt vett a keresztény–marxista párbeszédben, és jó kapcsolatot ápolt a magyar kommunista szerzőkkel is. Gondolom, ez jól jött Aczélnak. Emmanuel nem tudott magyarul, de Gara László segítségével fordított is néhány művet Pilinszkytől, többek között az Apokrifet.

Utazásai során Pilinszky a kontinens legnagyobbjaival került kapcsolatba, akik maguk közé tartozónak érezték. 
1962-ben jelent meg egy nagy költészeti antológia Francia­országban az Ómagyar Mária-siralomtól egészen Pilinszkyig, Weöres, Illyés is szerepelt benne. Pilinszky egy költődelegációval ment ki akkor Párizsba, később Lengyelországba az Új Ember révén, majd Bécsbe egy nemzetközi konferenciára Rónayval, Örkénnyel. 1967-ben már nagyon népszerű volt, több hónapra meghívták, Párizs, Brüsszel, London, Róma és Bécs között ingázott, közben a magyar emigránsok segítették, hogy meg tudjon élni. Lejárt azonban a kinntartózkodási engedélye, és nem mert hazajönni, félt, hogy lecsukják vagy évekre elveszik a vízumát.

Itt és most
A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Meg is írta, hogy kint marad, ám akkor Illyés, Törőcsik Mari és az unokaöcs Kovács Péter összefogtak, és kijárták, hogy ne érje retorzió, ha hazajön. Végül Belgrádban csatlakozott egy magyar íródelegációhoz, és így velük mintegy hivatalosan térhetett haza. Ezt követően egészen haláláig évente kapta a meghívásokat a legrangosabb írótalálkozókra. A hetvenes években a világ legjelentősebb költői közt tartották számon, és tudunk arról, hogy Nobel-díjra is igyekeztek felterjeszteni.

A nemzetközi elismertsége kényszerítette ki, hogy itthon is méltó helyre kerüljön?
Részben igen. 1969-ben Aczél meglátogatta Pilinszkyt – addig nem ismerték személyesen egymást –, és gondolom, felmérte, hogy ártatlan emberről van szó, aki nem politizál, egészen más dimenzióban él, veszélytelen tehát a rendszerre. Nemzetközi ismertsége miatt nem lehetett már eltagadni költészetének minőségét. Nem véletlen, hogy 1970-ben megkapta a József Attila-díjat, és akkor jelenhetett meg először méltó körülmények között gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok – olyan formában és példányszámban, amit megérdemelt: két év alatt három kiadást ért meg, és mintegy huszonhétezer példányban fogyott el. Az ötvenes évek nála 1970-ig tartott; ekkor negyvenkilenc éves volt már.

Pilinszkyt máig katolikus költőként emlegetik, holott ő maga az elnevezéssel nem értett egyet. „Költő vagyok és katolikus” – szól elhíresült mondata. Hogyan ragadható meg a kettő közti különbség?
Ami Pilinszkyt egészen egyedivé teszi, hogy nem mondható sem istenkereső, sem vallásos költőnek; a kettő közötti szűk ösvényen jár, amelyet maga taposott ki. Az előbbinek nagy hagyománya van a magyar irodalomban, az utóbbi főleg a 20. század első felében volt jellemző pap költőink körében. Pilinszky egyiket sem követi, ő nem Isten létére vagy nemlétére keres választ verseiben, hanem Isten jelenléte foglalkoztatja. Folyamatos önvizsgálat révén újra és újra a hit problémájába ütközik, miközben tematikájában nem kötődik közvetlenül a valláshoz. Mégis mindent, amire ránéz, legyen az a leghétköznapibb dolog vagy egy történelmi szituáció, a kereszt felől próbál értelmezni, a bűn és annak megválthatósága metszetében próbál elhelyezni.

Gyerekként beleszületett a hitbe, a piaristákhoz járt, mégis egy helyen így fogalmaz: „Érettségi után hitetlen voltam.” Ugyane helyen felidézi emlékezetes gyónását és azt, amit a pap mondott neki: „Édes fiam, Isten magát nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.” 
Pilinszky a passió jelenvalóságának a megtapasztalása révén talál rá végleg a hitre, amiben a katonaság és a háború élménye játszott meghatározó szerepet. 1944 májusában befejezi egyetemi tanulmányait, a társai közül ekkorra már többen megkapták a katonai behívójukat, és ő is azt várja. Családja a Deák Ferenc utcában lakott akkoriban, ott bújtatták rövid ideig Várkonyi Zoltánt. Ő biztatja, hogy vonuljon be, „a katonaság a legbiztosabb hely”, mondja neki, hiszen tudni lehet, hogy a háborút elvesztettük, így nem is fogják már bevetni. Ha viszont maradna, neki is bujdokolnia kellene. Ősszel meg is kapja a behívóját, karpaszományos légvédelmi tüzér lesz. Közben, ahogy körülzárják Pestet, a csapata nyugatra, Ausztria és Németország felé hátrál a front elől. Épp Győrben vesztegelnek, amikor kiengedik őket a városba. Pilinszky gond nélkül megtehette volna ekkor, hogy nem tér vissza az alakulatához, családi kapcsolatai révén egy zárdában elbújtatták volna. Ő azonban menni akart. Egy antikváriumban mindenféle könyvet vásárolt, telerakta velük a hátizsákját, és a vagonban elkezdte útközben olvasni őket. Úgy érezte, mindegyikük érvényét veszti, nem adnak semmiféle vigaszt, se magyarázatot a helyzetére. Kidobálja mindegyiket, csak az evangélium marad vele, de az úgy, „mint egy kutya” hűségesen követi – ahogy emlegette. A háborúban tapasztalja meg aztán az irgalmat, a bajtársiasságot, és olyan szavakhoz talál el, amelyek a kereszténységnek is alapszavai. Ilyen például az éhség, amely egyben az isteni kegyelem éhezése is. A kiüresedés, a ráhagyatkozás, a hit, a szenvedés általi megválthatóság ezután kerül élete centrumába.

Tovább mélyül a hite, amikor megismerkedik Simone Weil írásaival. Mi fogta őt meg benne annyira?
Simone Weil, Pilinszkyhez hasonlóan, személyes úton jut el a hit, a megváltás, a bűn problémáihoz. Bár hívő keresztény lett, soha nem lépte át az egyház küszöbét, nem keresztelkedett meg. Nyugaton a hatvanas évekre már felfedezték, Franciaországban Camus írt előszót a könyvéhez, később az angoloknál Eliot. Pilinszkynek időben jókor jött ez a találkozás, mert éppen akkor nemigen írt, 1962-től 1969-ig hét év alatt mindössze tizenkét verse születik. Fordítani kezdi Weilt úgy, hogy valójában nem is tud franciául. Miatta tanulja meg a nyelvet, mert eredetiben akarja olvasni. Nagyon megérintik az esszék, naplójegyzetek, olyan problémák pontosabb megértéséhez jut el általuk, amelyek őt is foglalkoztatták. Simone Weil hatása is, hogy Pilinszky a verseiben, cikkeiben részvétről, hitről, szeretetről és bűnösökről a legnagyobb empátiával tudott szólni.

A szerelem mennyire volt fontos Pilinszky életében és költészetében? Más költőóriásokhoz képest keveset tudunk róla, feleségei, szerelmei nincsenek benne a köztudatban.
Van néhány korai, huszonegy-huszonkét éves korában írt szerelmes verse, nem tudjuk, ezeket kihez írta, vagy hogy létező személyhez-e egyáltalán. Először 1955-ben nősült meg, Márkus Anna volt a felesége, ma Párizsban élő neves képzőművész. Csak pár hétig éltek együtt, Pilinszky nem írt verset hozzá, hacsaknem a Négysorost, ami válóperük éjszakáján született. Egy nagy szünet követte ezt, majd 1970-ben Franciaországban megismerkedett a nála huszonegy évvel fiatalabb Jutta Scherrerrel, a Párizsban élő, ma már nemzetközi hírű szlavista egyetemi tanárral. Több mint öt évig tartott ez a szerelem, Pilinszky életének legmeghatározóbb érzelmi kapcsolata. Új korszak indult költészetében is, a szerelmes versek címzettje nem egyszer konkrétan is Jutta. Amikor nem voltak együtt, naponta váltottak levelet. Ez a körülbelül hatszázötven levél eddig ismeretlen volt, újonnan került a Kertész Imre Intézet gondozásába. Jutta harmincöt évig elzárkózott, hogy kiadja e dokumentumokat a kezéből, de most megtisztelt a bizalmával – a mintegy ezertételnyi anyag minden tekintetben rendkívüli értékkel bír. Pilinszky élete vége felé, 1980-ban még egyszer megházasodott, Ingrid Ficheux gitárművésszel, de akkoriban már nem írt verseket, a széppróza foglalkoztatta.

Ön is részt vett a Csillaghálóban című dokumentumfilm elkészítésében, amelyet Mispál Attila forgatott Pilinszkyről. A filmben megszólaló barátai, szerelmei, külföldi tisztelői egy jóval színesebb egyéniséget idéznek elénk, mint amilyennek Pilinszkyt tanulmányainkból megismertük. Milyen ember volt valójában?
Könnyen barátkozó, társasági ember volt, jó humorérzékkel, saját magán is képes volt nevetni. Jól tudott sakkozni, és szeretett fejen állni, ahogy a visszaemlékezésekből megtudjuk. Nagyon szuggesztív személyiség volt, lenyűgözte hallgatóságát konferencián és kocsmában egyaránt, és a költők közül nem ismerek senkit, aki úgy tudta volna előadni a saját versét, mint ő. Vasadi Péter mondta róla: „a legbámulatosabb az volt benne, hogy itt, ezen a helyen mert és tudott szeretni”. Ha belegondolunk, nemigen van ennél kockázatosabb dolog. A hétköznapokban viszont gyakran ügyetlen volt, mindig kellettek társak, akik a gyakorlati teendőiben segítették, s nővérére, nagynénjeire ebben mindig számíthatott.

A költők közül nem ismerek senkit, aki úgy tudta volna előadni a saját versét, mint ő”

Sok művészbarát is megszólal a filmben, Kurtág György, Kocsis Zoltán, Törőcsik Mari. Ennyire népszerű volt Pilinszky az alkotók körében?
Kocsis Zoltánt nagyon szerette, intenzív barátság szövődött köztük, ahogy Törőcsik Marihoz és férjéhez, Maár Gyulához is baráti viszony fűzte. Kondor Bélával is jóban volt sokáig, és atyai jóbarátja volt Németh László. A képzőművészek közül még Korniss Dezső, Ország Lili, Bálint Endre, Ferenczy Béni, Schaár Erzsébet álltak közel hozzá, a zeneszerzők közül pedig Kósa György, Szervánszky Endre, Kurtág György és Jeney Zoltán.

Intézetük névadója, Kertész Imre is nagyra tartotta Pilinszkyt, még a Nobel-beszédében is megemlítette őt. Mi volt a közös bennük? 
Sok a szemléletbeli rokonság közöttük, és mindketten belső emigrációba kényszerültek egy adott politikai korszakban. Pilinszky is tisztában volt a rendszer borzalmaival, Kertész is, és nem fertőzte meg őket semmiféle ideológia. A politika nem érdekelte őket, teljesen más szinten vizsgálták a világot. A hetvenes évek végén Szigligeten találkoztak, és egyből nagy fellángolás, bizalmas kapcsolat született belőle. Pilinszky épp a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvét írta, amelyből külön is felolvasott Kertésznek, és hajnalig nyúló beszélgetéseket folytattak. A legbizalmasabb dolgaiba avatta be őt Pilinszky, Kertész pedig a következő könyvét neki akarta dedikálni. A díjátadó előtt körülbelül másfél évvel adtam Imrének egy általam szerkesztett cd-t, amelyről így írt a naplójában: „A tegnap esti megdöbbenésem, amikor Pilinszky cd-lemezét felraktam, s egyszerre megszólalt annyira ismerős hangja: Auschwitzról beszélt és szóról szóra ugyanazt mondta, amit én a Pour le mérite érdemrend átvételekor. »A jóvátehetetlen realitásról« beszéltünk mindketten, amely egyszer talán mégis megszüli a jóvátételt, az én szavaimmal a katarzis révén, Pilinszky szerint a költészet által, ami ugyanaz.” Azt hiszem, az idézet jól megvilágítja, hogy kettejük esetében a személyes kötődésnél jóval többről volt szó. A kudarc megírása előtt Kertésznek volt egy regényterve, amelyet Pilinszkynek és Mahlernek ajánlott volna. Ebben volt egy őszi jelenet, ahol egy írót temetnek, ezt Pilinszkyről mintázta. Ekkor egyébként még élt Pilinszky. Temetésén viszont, 1981. június 4-én olyasmi történt, amelyet az írói fantázia nemigen talált volna ki: a szertartás végén a jelen lévő gyászolók váratlanul, egyszerre kezdték el énekelni a Himnuszt. „Azóta sem éreztem, hogy a Himnusz ennyire jókor és jó helyen szólalt volna meg – emlékezett rá a közeli barát, Törőcsik Mari. – Megéreztem, hogy tényleg eltemették a nemzet egyik legnagyobb költőjét.”

Nyitókép: Szebeni András