Nincs olyan, hogy „papi pedofília” – Puskás Balázs gyermekvédelmi felelős a Mandinernek

2021. május 16. 8:26
„Az áldozatoknak igazságot kell szolgáltatnunk, minden segítséget meg kell adnunk a gyógyuláshoz, ebben az első lépés a bocsánatkérés” – véli a szaléziak gyermekvédelmi felelőse, aki szerint az egyházban évtizedekig a szexuális bűncselekmények elhallgatása történt, ma azonban zéró tolerancia van. Puskás Balázst a papok felelősségéről, a Pető-ügyről, illetve arról kérdeztük, hogy ma kitől kérhet segítséget egy bántalmazott fiatal az egyházban. Interjúnk.

A papi pedofília kettős bűn: két bizalmi viszonyt rendít meg, egy atyában és az Atyában való bizalmat. Milyen károkat okoz ez egy gyermek lelkében?

Az elején fontos leszögezni, hogy nincs olyan, hogy „papi pedofília”. Ahogy nincs „apai pedofília” vagy „tanári pedofília” sem. Nincs olyan jellemzője a papnak (a cölibátus sem az), ami a „pap pedofíliáját” indítékaiban, elkövetői magatartásában megkülönböztetné más társadalmi csoportokétól. A kérdésre válaszolva:

ezek a tettek súlyosan romboló hatással vannak a gyermek, a fiatal hitére, világképére, énképére, önbizalmára,

szociális kompetenciáira, ezen belül elsősorban a bizalmi kapcsolat kialakítására, és általánosságban a kapcsolatteremtő képességére. Az áldozatban „egy világ omlik össze”, a teljes addigi világa, aminek az újraépítése nagyon nehéz és hosszú folyamat, és segítség nélkül egyenesen lehetetlen.

Ha ezt egy pap megteszi, annak súlyos előzményei vannak: lelki gyötrődések, a kontroll alól elszabadult vágyak, egy felborult értékrend. Mi a szexuálpszichológiai ok?

A szakirodalom szerint szinte minden elkövetőben ott szunnyad egy áldozat. Ez persze fordítva nem igaz: akit megrontottak, nem feltétlenül válik szexuális ragadozóvá. De

aki azzá vált, azt nagy valószínűséggel komoly és hasonló bántalmazás ért, mint amit ő tesz az áldozataival.

Megrendítő vallomást olvastam egy áldozattól, akit 8 éves kislányként rontott meg egy papi személy – kérdésre válaszolva azt mondta: mivel tudja, hogy a megrontóját is gyerekként bántalmazták, ha elé állna és bocsánatot kérne, és ő becsukná a szemét és látná maga előtt a síró kisfiút, megbocsátana.

Puskás Balázs jogász, a Don Bosco Szalézi Társaságának gyermekvédelmi felelőse<br>Fotó: Földházi Árpád
Számok és okok
A világon valamivel több mint négyszázezer katolikus pap szolgál, az Egyesült Államokban 4400 pap keveredett szexuális visszaélésekről szóló ügyekbe (a 109 ezer államokbeli papból). Ehhez hozzácsapva az európai adatokat, körülbelül ötezer pap lehet érintett. A John Jay-jelentés szerint Amerikában a gyermekkori visszaélések 60 százalékát a családhoz közel álló rokonok, barátok, 30 százalékát közeli családtagok követik el. Írországban, egy konferencián Phil Garland, a dublini érsek tanácsadója azt mondta: a lakosság 25 százaléka volt valamilyen gyerekkori szexuális visszaélés áldozata. Az ismert esetek 97 százaléka történt családi környezetben és 3 százaléka egyháziban. A tanárok, edzők és mások elkövetett visszaélések száma jóval magasabb, mint a papok által elkövetetteké (60 az 1-hez), de még a protestáns lelkészek is 2-10-szer több visszaélést követnek el, mint a katolikus papok. Németországban a pedofilügyek 0,3 százalékába keveredtek bele papok. A Hittani Kongregáció ügyésze, Charles J. Scicluna az Avvenirének adott interjújában rámutatott, hogy az esetek mintegy 60 százalékában azonos nemű fiatalok iránti vonzódásról volt szó, 30 százalékában ellentétes nemű személlyel folytatott viszonyról; a fennmaradó 10 százalékban beszélhetünk a szó szoros értelmében vett pedofíliáról. A visszaélésbe keveredett amerikai papok 90 százaléka homoszexuális volt. Bővebben minderről itt olvashat.
 

Gyermekvédelmi szakemberként meglepi az egyházi személyek által kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélések száma? 

Megvisel. És nem is a statisztikai adat – mert az egyébként kisebb számú a más társadalmi csoportokban (családtagok, nevelők stb.) elkövetett ilyen jellegű bűncselekményekhez képest – , hanem az, hogy ez az egyházban megtörténik: gyermekvédelmi felelősként és katolikus családapaként különösen fájdalmas nekem, hogy bár a papjaink, szerzeteseink túlnyomó többsége továbbra is példaértékű életet él, ott vannak azok a kevesek, akik ezt tették, illetve ezt teszik. Óriási kárt okoznak az áldozatok lelkében, és nem utolsósorban a hívők lelkében is, az Egyházba vetett bizalmukban, társadalmi szinten pedig

ez a szörnyűség egy általános bizalmi deficitet generál az egyház iránt.

Sok áldozat felnőttként „coming-out”-ol, hiszen gyerekként a legtöbben félelemből nem mertek szólni még a szüleiknek sem, az egyház hatóságaitól pedig nem kaptak segítséget. Hogyan tudná értékelni a hárítás, eltussolás évtizedeken át tartó egyházi gyakorlatát?

Ez egy rémes gyakorlat volt. A Szentszék azonban az utóbbi időben nagyon egyértelműen irányt mutatott, sőt példát statuált ebben a kérdésben: lassan három éve lesz, hogy a Chilében történt szexuális és hatalmi visszaélések miatt Ferenc pápa magához rendelte egy imádságos együttlétre és tanácskozásra a püspöki konferencia tagjait. Ennek végén a dél-amerikai ország harmincnégy püspöke testületileg benyújtotta lemondását, amihez hasonlóra mindeddig nem volt példa. Van változás. Bár még csak az út kezdetén vagyunk. Mindent meg kell tennünk – és minél gyorsabban.

Az áldozatoknak igazságot kell szolgáltatnunk, és minden segítséget meg kell adnunk a gyógyuláshoz.

Ebben az első lépés a megfelelő egyházi személyek által, a megfelelő fórumokon történő, esetenként személyes, máskor nyilvános bocsánatkérés. II. János Pál sok embercsoporttól bocsánatot kért olyan dolgokban is, amelyeknek az elkövetésekor még egyikünk sem élt. Ő ezt meg merte tenni, és a tevékenységének a gyümölcseit máig aratjuk.

A traumatizált gyermekekből felnőtté lett áldozatok közül van, aki öngyilkos lett, van, aki nem gyógyuló lelki sérülésekkel él, mások elfordultak a hittől, és így tovább. Az egyház miért nem foglalkozott sokáig az áldozatok rehabilitációjával?

Én ezt majdnem ugyanakkora bajnak érzem, mint azt, hogy ezek a cselekmények egyáltalán megtörténhetnek. Ebben nyilván óriási feladat hárul az egyházi vezetőkre, püspökökre, szerzetesi elöljárókra, de nemcsak rájuk. Legyünk őszinték, az elmúlt évtizedekben mi, civilek sem kezeltük helyesen ezt a témát, mi is hallgattunk, vagy félrenéztünk. Vagy mert nem hittük el, vagy mert mindenki jobban félt a botránytól. Hasonló beidegződések voltak, mint a színházi-filmes világban is, a szexuális visszaélések ott is évtizedekig árnyékban maradtak, akik felemelték a szavukat, sok jóra nem számíthattak. Ez azonban a számunkra nem lehet mentség: mi, akik a Krisztus szeretetét hirdetjük, ezt nem engedhetjük meg magunknak, mert hiteltelenekké válunk annak a világnak a szemében, melynek az evangelizálására vagyunk hivatva.

Az egyházban történt visszaélések kérdését a Pető Attila-ügy emelte vissza mostanában a közbeszédbe, jelentős médiafigyelmet kapott. Ön számára mik a főbb tanulságai?

Nagyon felkavart az ő tragédiája. A története magán hordozza mindazokat az elemeket, amelyekről eddig szót ejtettünk: az élete, a világa összetört, magára maradt, az egyháztól elszigetelődött és lassan húsz éve nem kap vigaszt.

Mindeközben az elkövető még hosszú évekig tudta élni az életét, és sajnos még többeket megrontott.

A tanulságok nem különböznek az előző kérdésére adott válaszomtól: igazságtétel, szeretetgyakorlás, alázat, bocsánatkérés. Ha ezekre akkor sor került volna, amikor Attila először elmondta, mi történt vele, ma nem lenne „ügy”.

Fotó: Földházi Árpád
A Pető-ügy
Április 20-án tartották volna Pető Attila zaklatási ügyének tárgyalását, ám a bíróság elhalasztotta azt szeptember 9-ére. Pető Attila neve a Partizán által vele készített interjúból lehet ismerős: gyermekként, a 2000-res években szexuálisan molesztálta őt a plébános mellé beosztott pap, az papi rendből azóta elbocsátott Szűcs Balázs. Balázs atya ellen 2015-ben indult egyházi vizsgálat, 2016-ban pedig, egy rekordgyorsaságú egyházi vizsgálat után, kitették az egyházból. Az egyház feljelentette ugyan a rendőrségen is, de a világi jogszabályok rendelkezései miatt a világi hatóságok nem indítottak eljárást. Korábban Pető Attila testvére évekig zsarolta Balázs atyát, a hallgatásért pénzt kérve cserébe. Ezért Pető testvérét jogerősen elítélték. A 444 szerint Pető először 2003-ban jelezte az érseki helynöknek hogy molesztálták, forrásaink szerint azonban rajta kívül mindenki 2005-re teszi ezt. Az időpontra, amit a helynök adott, hogy jegyzőkönyvet vegyenek fel, forrásaink szerint Pető nem ment el, jegyzőkönyv nélkül azonban semmilyen vizsgálat nem indulhat el. Pető részéről 2015-ben volt az első  olyan, hivatalos bejelentés, ami alapján egyáltalán vizsgálatot lehetett indítani. Az 1500 oldalas anyagot lefordították olaszra, megjárta Rómát, Róma pedig enyhébb ítéletet szabott ki, mint amit a magyar egyházi hatóságok javasoltak, majd egy újabb körben a magyar fél kérésére végül a Vatikán laicizálta az érintett papot. Mindez lezajlott egy év alatt.
 

Ezek a tettek a világi törvények szerint is bűncselekmények voltak – a Vatikán ratifikálta az ENSZ gyermekjogi egyezményét, a katolikus egyháznak tehát ki kellett volna adnia papjait a világi igazságszolgáltatásnak, mégis, hosszú ideig belső ügyként kezelte a zaklatásokat. Túl a morális vonatkozásokon, ez jogilag milyen problémákat vet fel?

Jogászként azt gondolom, hogy nincsenek kivételezett kasztok, a törvények mindenkire egyformán vonatkoznak, így az egyházi emberekre is, egy bűncselekmény tehát nem lehet belső ügy. De ez ma már az egyházban sem kérdés, a Szentszék megköveteli a szexuális bántalmazásokkal szembeni zéró toleranciát, és a világi hatóságokkal való együttműködést. Ez a bűncselekmény évtizedekig a „radarok alatt” maradt nemcsak a plébániákon és a szerzetesi közösségekben, hanem az iskolákban, a sportpályák mentén, a színházakban és a filmstúdiókban is. Mindenki mélyen hallgatott. Ez jogilag természetesen aggályos, hiszen bűncselekmények rendszerszintű elhallgatásáról beszélünk.

Említette, hogy vannak ez ügyben változások az egyházban. Milyen új mechanizmusok, segítő szolgálatok jöttek létre, és milyen hatásfokkal dolgoznak?

2019 májusában Ferenc pápa a Vos estis lux mundi kezdetű körlevelében rendelkezve új alapelveket fektetett le az egyházban elkövetett bántalmazásokkal kapcsolatosan. Minden egyházmegyében és szerzetesközösségben létrehozták a jelzés megfelelő felületeit, illetve olyan szakértői csoportokat, amelyek a bejelentéseket fogadják.

A rendelet kötelez minden papot és szerzetest, hogy jelezze az illetékes egyházi elöljáróknak a tudomására jutott bántalmazást,

illetve bűncselekmény esetében előírja a világi hatóságokkal való együttműködést. Mire ez a rendelet meghozza a kívánt gyümölcseit, biztosan el fog telni néhány év, de hogy már most is hatással van, az biztos. Például a francia püspöki konferencia idén márciusban egy 11 pontból álló kommünikében hozta nyilvánosságra a rendelet helyi alkalmazásának módjait. Ezek között szerepel az áldozatok felkarolása, a kártalanításukra létrehozott pénzalap létrehozása és egy, a jogi és pszichológiai segítségnyújtást elősegítő, országos szakmai szervezet létrehozása is. Látható tehát egy teljes paradigmaváltás.

Önnek vannak személyes tapasztalatai is a „válságkezelésben”: a váci egyházmegye iskolafenntartó szervezetének volt a főigazgató-helyettese, itt is kialakítottak egy preventív rendszert. Mik voltak a tapasztalatok, hogyan működik a rendszer?

Öt-hat évvel ezelőtt felszólított minket az illetékes kormányhivatal, hogy az egyik iskolánkban tartsunk fenntartói vizsgálatot, mert egy tanulónknál fennáll az otthoni bántalmazás gyanúja, büntetőeljárás folyik, és felmerül az iskola felelőssége. Lefolytattuk a vizsgálatot, és kiderült, hogy bár a pedagógusok és az intézmény vezetése mindent megtettek a lányért, maximálisan az elvárható magatartást tanúsították, az eset nagyon próbára tette őket: nem voltak információik arról, hogyan kell egy ilyen helyzetet kezelni, milyen tünetekre, viselkedési zavarokra kell odafigyelni, kihez kell fordulni. Ezért felkértünk egy szakpszichológust, hogy az intézményeinkből delegált 2-2 pedagógus számára tartson egy képzést. Később, ugyanennek a  pszichológusnak a vezetésével alakítottunk egy utazó pszichológusokból és mentálhigiénés szakemberekből álló csoportot, akik iskolapszichológusi feladatokat láttak és látnak el azóta is, feladatuk egyben preventív, intervenciós és szupportív.

A módszertanuk pedig alkalmas arra, hogy a bántalmazási esetek fönnakadjanak a rostán:

kiterjedt méréseket végeztek az intézményekben, feltérképezték a gyermekek, tanulók mentális, pszichés állapotát, és akcióterveket javasoltak, illetve hajtottak végre az egyes intézményekre. Ez a szolgálat nagyon sikeres, akár modellértékű is lehet.

Ön részt vesz a Szerzetesi Iroda berkeiben elkezdődött munkában, ott volt a szerzetesi iskolai etikai kódex kidolgozásánál is. Mik a konkrét célkitűzések?

A Szerzetesi Iroda műhelyeiben rendkívül aktív, innovatív, a szerzetesrendek szolgálatát több fronton segítő munka zajlik. Elkészült egy, a XXI. század kívánalmainak megfelelő, az egyes szerzetesi karizmákra adaptálható etikai kódex, egy stratégiai terv a Szentszék gyermekvédelmi irányelveinek megvalósítására és egy közös köznevelési stratégia, amelynek egyik fejezete szintén a gyermekvédelemről szól.

A gyermekjog „fiatal”, második generációs alapjog, az előbb említett gyermekjogi egyezmény 1989-es. Hogyan fejlődött a gyermekek jogvédelme idővel, és milyen kontrollmechanizmusai vannak az egyezménynek?

Az ENSZ Gyermekjogi Egyezmény igen nagy mérföldkő volt, tartalmában abszolút kikezdhetetlen, nem véletlen, hogy az Egyesült Államokon kívül minden ENSZ tagállam ratifikálta, a Vatikán is. Harminc év alatt bőven lett volna arra idő, hogy kialakuljon egy olyan koncepció, amely segíti, garanciákkal megtámasztja az egyezmény nemzetállami érvényesülését. Ehhez képest 2019-ben, az egyezmény harmincéves születésnapján minden szakértő arról beszélt, hogy milyen jelentős hiátusok vannak – hiányzik az igazán átfogó koncepciózus gondolkodás a gyermekek jogairól. Nemzetközi szinten az ENSZ Gyerekjogi Bizottsága követi nyomon az egyezmény megvalósulását, ötévente záró-észrevételeket ad ki, amelyben ajánlásokat fogalmaz meg a tagállamoknak. Ezek azonban nem kötelező érvényűek.

Fotó: Földházi Árpád

A szexuális visszaélések ellen milyen védelmet ad a gyermekek számára a jog? És milyen különbséget tesz a konszenzusos és a nem konszenzusos szexuális tett között, illetve az áldozat nagy- vagy kiskorúsága alapján?

Azt látni kell, hogy a szexuális visszaélések ellen a jog önmagában nem véd meg senkit, maximum elrettenteni tudja az elkövetőt, ha pedig már megtörtént a bűncselekmény, akkor bünteti és kártérítésre kényszeríti.

A bizonyítás viszont nehéz, ugyanis általában nincs tanú, és nyom sem mindig marad.

Ezért nagyon fontos a megfelelő jelzőrendszerek kialakítása, a prevenció. A szexuális bűncselekményeknél 12 éves kor alatt a magyar büntetőjog nem vizsgálja a konszenzust, az minden esetben szexuális erőszaknak minősül, és 5-10 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. 12 és 14 éves kor között, ha az elkövető nagykorú, a konszenzus szintén irreleváns: megvalósul minimum a szexuális visszaélés bűntette, ami alapesetben 1-5 év szabadságvesztéssel büntetendő. 14 éves kor felett pedig egy nagykorú is szexuális kapcsolatba léphet egy kiskorúval, amennyiben az konszenzussal történt, nem beszélhetünk büntetőjogi tényállásról.  

A papi pedofília eseteit a sajtó nagy része az egyház stigmatizálására használja fel, az egyházi sajtó pedig sokáig elhallgatta a témát. Mikor alakulhat ki, hogy ezt a komplex problémakört célzatosságok és részrehajlás nélkül, higgadtan és szakszerűen fogják értelmezni a médiában?

Van hová fejlődni mind a katolikus sajtónak, mind a mainstream médiának. Számomra azonban inkább az a kérdés, hogy mi mit tehetünk azért, hogy a sztereotípiák és rosszindulatú torzítások között a kommunikáció megtisztulását szolgáljuk. Szerintem kommunikálnunk kell transzparensen, félelem nélkül. A bostoni botrány kirobbanásakor az Egyesült Államokban dolgoztam szintén egy egyházi intézményben, és jól emlékszem, hogy kaptunk egy kommunikációs gyorstalpalót: mindig adjunk választ, és amikor nem tudjuk a választ, vagy nincs rá jogosultságunk, irányítsuk az újságírót a megfelelő emberhez.

Nyilvánvaló, hogy a mainstream média mögött álló érdekcsoportok sokszor egyházellenesek,

és egy bizonyos agenda előremozdítása érdekli őket. Ugyanakkor az újságíró, akivel beszélünk, egy emberi lény, akire az igaz, őszinte beszéd igenis hatással tud lenni.

Nyitókép: Földházi Árpád

Összesen 118 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Barom, tudod hogy a muszlim imámok, zsidó rabbik pedofil esetei bőven túlszárnyalják a keresztény papokét? És ugye tudod, náluk nem játszik cölibke...

Ezekkel a statisztikákkal az a baj, hogy nem minden eset azonos súlyú. Ha egy (pap)tanár fölpofoz egy gyermeket, az rossz dolog, de mégse hasonlítható össze azzal, ha lefekszik vele. Utóbbi esetben sem mindegy, hogy 6 éves vagy 16. Utóbbiból még francia köztársasági elnök is lehet, amint az köztudott...

Tegyük hozzá, azon megállapításod, hogy a katolikus papok összetartozása erősebb, más közösségeknél, sem tudományos megalapozottságú.
Én, aki nemcsak messziről és homályosan láttam már papot, bizton állítom neked, hogy a papok önös érdekből NEM pártolják a pedofil hajlamúakat.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés