Már Petőfit is körberöhögték volna a korabeli művészkörök, ha erkölcsről prédikál. Persze, most senki sem fog nevetni.
Vajon hogyan jutottunk el odáig, hogy költők és írók gyűlöletbeszédekben fogalmazzák meg a közéletről alkotott nézeteiket? Hogyan lehetséges, hogy egy költő a neki nem szimpatikus honfitársait gátlástalanul rasszistázza le ország-világ előtt?
Tóth Krisztina, aki nemrég a saját korában csontliberálisnak számító, nőimádó Jókai nőalakjain problémázott – megvalósítva azt a bűvészmutatványt, hogy visszautaztatja saját elvárásait a történelmi időben –, a jelek szerint annyira megsértődött a kritikák miatt, hogy magasabb fokozatra kapcsolt: „mérgező országról”, a magyar erkölcsök „pinceszintjéről”, és „gyűlőlködő rasszista” honfitársakról beszélt az osztrák sajtóban.
Gyorsan szeretném leszögezni: Tóth Krisztinát jó költőnek tartom, de mivel az újabb megnyilatkozásában nem a költészetről beszélt, én sem arról fogok. Hanem a jelenségről. Két dolog vágott mellbe az interjúból első olvasásra: a politikai gyökerű, jóvátehetetlenül áradó gyűlölet,
Elsősorban az erkölcscsősz-szerep érdekel: szerintem az a művész dolga, hogy a mindennapi erkölcs fölött álljon, műveiben meghaladja azt. Érthető, hogy a művészeknek erős politikai véleményük van, legyen is. De könyörgöm, akkor a kritikát is fogadja el mindenki, aki erős kijelentéseket tesz, ez kétirányú utca.
Ami a legfontosabb: nem tudom, mikor született meg az a felfogás modern kori hazánkban, hogy az ismert, akár szupertehetséges íróknak morális membránként kell jelezniük a közélet viharaiban. Tényleg, fogalmam sincs, mikor, de megszületett: kicsinyes, frusztrált, égbekiáltóan egyoldalú megnyilatkozások tömege árasztotta el a kilencvenes, kétezres években is a nyomtatott, aztán az elektronikus hazai és külföldi sajtót, és azóta is úgy idézik ezeket a semmitmondó megszólalásokat balliberális körökben, mintha a végzet foglalta volna aranyba őket, mintha nem dühös, esendő emberek szüttyögései volnának.
Már Petőfi korában is inkább a lángoszlop-szerep működött, mintsem az erkölcsi mutogatás, különösen, hogy Sándor sem volt az a példakép típus: körberöhögték volna a korabeli művészkörök, ha erkölcsről prédikál. Mégis, mivel a társadalom többsége egy közös ügy mellé sorakozott, Petőfi megtalálta a gyújtószavakat. Tóth Krisztina mögött viszont nem a megosztott társadalom sorakozik majd ezek után, amire nagy szükség volna,
meg azok, akik ennyivel is jobban utálhatják Orbánt.
Magyar Péter a korábbi baloldali elit által használt kommunikációs stílusra állt át, vélhetően azt remélve, hogy ez majd kihúzza a pártot a gödörből. Ez azonban egy kétélű fegyver.
Új köntösben, vendégekkel kiegészülve érkezik a Mandiner közéleti ébresztője, azaz a Vekker. Az első vendégünk Lentulai Krisztián lesz, akinek különféle meglepetésekkel is készültünk.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
„Az ilyen mértékű béremelés mögött nincs fedezet, ezért az szükségszerűen adóemelésekhez vagy megszorításokhoz vezetne” – hangsúlyozta a Számháború című műsorban Szalai Piroska.
A hegeli dialektika szerint minden tézis megszüli az antitézist.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Óriási lehetőség kapujában áll hazánk.
Az Egyesült Államok NATO-képviselője szerint a béke eléréséhez már csak az Oroszországgal való megegyezés hiányzik, a tárgyalások ugyanis a végső egyezmény felé közelítenek.
