Jobb ma egy kilépés, mint egy holnapi néppárt

A Fidesz és az EPP útjainak elválása – mint csepp a tengerben – jól mutatja Európa talajvesztését. Mutatja, hogy amit valaha Európának gondoltunk, az már nem az, és kérdés, hogy volt-e valaha olyan, vagy csak a vasfüggönyön innen nézve tűnt minden olyan tökéletesen nyugatiasnak. Ahogy egész Európa lassan behódol a „világnézetileg semleges” liberalizmus disztópikus lidércnyomásának, úgy veszítette el a kapcsolatot egykori keresztyén-konzervatív önmagával az Európai Néppárt is. És nemcsak hogy nem az, ami volt, de nagyon nem az, aminek lennie kellene egy olyan korszellem hódításának idején, amely mindent elpusztít, amire az „alapító atyák” – Adenauer, Schuman vagy De Gasperi – feltették életüket.

„Tudományosan” bizonyítani persze nem tudom, de van egy sejtésem, hogy amikor sok évtizeddel ezelőtt például Adenauer arról beszélt, hogy „azért kell az integráció útjára lépnünk, hogy megmentsük a nyugati kultúrát és a keresztyén Európát”, nem kifejezetten arra gondolt, Nyugat-Európa jobbközép pártjai boruljanak szivárványszínekbe, az élet értelmeként ünnepeljék az abortuszt, és az iszlámot a közös politikai talapzat részének tekintsék. Pedig sajnos az EPP mára ide jutott, és hivatalosan ő „a” jobboldali szövetség a kontinensen – gondoljunk bele, akkor milyen lehet a többi…

Sajnos az történt a pártcsaláddal, mint az európai nyilvánosság, közélet jó részével. Ezért ez a történet nem a Fideszről szól. Nagyon nem. Ez a történet bizony az Európai Néppártról szól: süllyedéséről, bele a nagy liberális semmi kapaszkodást nem engedő mocsarába. Az egykoron szebb napokat megélő keresztyéndemokrata európai alakulatot egyszerűen felzabálta a mocsári szörny, a trendszetter Nyugatra olyannyira jellemző politikai korrektség és annak egyik pszichoszomatikus szövődménye, a totális elmebaj. Az a néppárt, mely alapításakor arról beszélt, hogy „az új Európa dinamikusan fogja megvalósítani a keresztyén eszmei­séget”, fellépést sürgetett „az uniformitás, a növekvő materializmus és a marxista ideológia terjedése ellen”, kárhoztatta a neoliberalizmust, és meg akarta erősíteni a „férfi és nő közötti köteléken alapuló családot mint társadalmunk alapját”, ma politikailag inkorrektnek érzi Európa keresztyén kulturális örökségének felvállalását, egy gyékényen árul a baloldallal, frigyre lép a liberálisokkal, és bőszen támogatja az uniós úgynevezett lmbtqi- (ez alatt Brüsszelben a homoszexuálisokat értik) és genderstratégiákat.