Kárpátalja útjain – Hungarikumokkal a világ körül 4/8

2021. február 19. 13:13
Kárpátalján nem az a kérdés, hogy felvesznek-e egyetemre, kapsz-e munkát; hanem az, hogy amikor hazaérsz, ott vár-e a behívó a kerítésedre tűzve. Elvisznek-e háborúzni, kihallgat-e a titkosszolgálat, beszélhetsz-e még a szüleiddel magyarul.

Írta: Teszáry Miklós, Kurucz Dániel

 

Sokféleképpen lehet közelíteni Trianonhoz. Van, aki a hibáinkat látja benne, van, aki más hibáját… Mi most megpróbáltunk senkit se hibáztatni, csak megnézni, hogy mi van ma a végeken. Ott, ahol talán már nem is gondolnánk, de még élnek magyarok. Sőt, nem csak élnek, gyarapodnak. Jófejek, közösséget alkotnak, és köszönik szépen, elmúlt száz év, de nagyon is maradnak!

Az utolsó rész

Már majdnem feladtuk, amikor egy kárpátaljai barátunk hívott, hogy Ukrajna résnyire mégis kinyitotta kapuit. Talán emlékeztek még, hogy Máramarosszigetnél még nem sikerült átjutnunk a Tisza túlpartjára, de így másodszorra már átkönyörögtük magunkat egy ködös októberi reggelen a kalasnyikovos határőrök közt. 

A kifejezéstelen arcú, magyarul alig makogó, keletről betelepített határőrök, PCR-tesztek, biztosítások, ígéretek és egyéb lelkigyakorlatok után végre beleszippanthattunk a történelmi Bereg vármegye levegőjébe. Mintha megállt volna az idő.

„Ha valaki feltenné a kérdést, hogy a határon túliak közül ki szívta meg a legjobban az elmúlt száz évet, az egy elég gyors lefolyású beszélgetés lenne…”

Az egykoron szebb napokat látott Kárpátalján más a helyzet, mint azokon az elcsatolt részeken, ahol eddig jártunk. Nem az a kérdés, hogy felvesznek-e egyetemre, kapsz-e munkát,

hanem az, hogy amikor hazaérsz ott vár-e a behívó a kerítésedre tűzve.

Elvisznek-e háborúzni, kihallgat-e a titkosszolgálat, beszélhetsz-e még magyarul a szüleiddel… ezek 2021-ben nagyon is mindennapi kérdések errefelé.

„Édesapám olyan dühös lett, hogy összegyűrte és kidobta a behívót. Erre mondtam, hogy ne viccelj, az még kell nekem!” Ezt mondja Bence Norbert Beregszászon, akit az egyetemi felvételi mentett meg a kelet-ukrajnai háború borzalmaitól. Miközben ezen elmélkedünk a vadiúj, de máris göröngyös utakon, gyerekricsajt hallunk. Megérkeztünk az egyetlen kárpátaljai magyar görögkatolikus kollégiumba, Karácsfalvára, amely mára fogalommá vált. Úgy döntöttünk, innen járjuk be a régiót, és ha már így alakult, támadt egy ötletünk. 

Visszatérő elemként magunkkal vittünk idén is egy kis meglepetést. Ahogy Déván, úgy Jenő atya gyerekeit is a Teqball jóvoltából lephettük meg. Jó mélyre kellett az emlékeink közt ásni, hogy hasonló lelkes szurkolótáborra bukkanjunk. A fokozódó hangulat avatóünnepséggé, avatómeccsé nőtte ki magát, ahol elhangzott az évad egyik kedvenc mondata is:

 „A teqball első magyar olimpiai bajnoka innen, Karácsfalváról kerül ki.”

Így legyen! Másnap hajnalban – miközben a sulirádióra és így – a Bagossy tesókra keltünk, csak azt nem értettük, hogy miért ilyen korán.

Ja, ti azt nem tudjátok, mi?
Mit nem tudunk mi?
Mi a magyar időn vagyunk, nem az ukránon.
Tehát akkor egy órával korábban vagyunk?

Kicsit álmosabban vágtunk így neki a történelmi Ugocsának és Máramarosnak, de annyi baj legyen.

A hírhedt kárpátaljai utak úgyis minden éberséget előcsalogatnak

még a legcsipásabb szemekből is. 

„A viskiek úgy érzik, kicsit közelebb vannak Istenhez.”

1918-ban románok dúlták fel a várost, később a csehek, majd ’44-ben előbb a zsidókat vitték el, pár hónappal később pedig a magyarokat. Háromnapos munkára indultak, 70%-uk sohasem tért vissza, de Visken az emberek még most sem törtek meg. Rend van és élet. Úgy tartják, kicsit olyanok, mintha székelyek lennének. Az mondjuk tény, hogy nem is igazán kárpátaljaiak ők, sokkal inkább felső-Tisza-vidékiek. A történelmi Partium részei, jelenleg Ukrajnában. 

Még megérteni is nehéz, hogy a Tisza bal oldala miért került Ukrajnához. Bár a helyiek anekdotája szerint ez egy szovjet katonatisztnek köszönhető, aki beleszeretett egy viski leányba. Ő meg persze kilobbizta, hogy a város a Szovjetunióhoz kerüljön, így a szerelem átírta a határokat – legalábbis az anekdota szerint. (Szergej, kérlek írd meg nekünk, hogy volt!)

„Amerre járunk, az egykori megélhetésünkön taposunk.”

Visk után Aknanszlatinára érve egyfajta elégedetlenség töltött el minket. Ezt az érzést csak egy dolog enyhíthette, a lepusztult bányaváros régi tárnái és raktárai közt egy még működő magyar iskola. „Tiszta udvar, rendes ház, felújított épület. És egyre több diák!” – mondta Steven Segal-i arcjátékkal Benedek Imre, az iskola igazgatója a fehér aranyon sétálva, amely egykoron a város életét meghatározta, mára csak emlék. A város egykoron Ukrajna sótermelésének 10-15%-át adta,

ma azonban csak Mad Max-díszlet,

pedig csak újra kellene nyitni a bányákat, és mindenki maradna, akár magyar, akár ukrán, akár román.

Ahol a Tisza összefolyik.

Rahó a város, amelynek a neve a Tiszákkal forrt egybe. Na, persze, nem a magyar politikusokkal, hanem a folyókkal. Merthogy Rahó határában még kettő is van. A Fekete- és a Fehér-Tisza, amelyek itt ömlenek egymásba és kezdik meg útjukat a Dunáig. Rahó nem csak az egymásba kapaszkodó Tiszák, hanem az együtt élő nemzetek szimbóluma is lehetne. Huculok, ukránok, ruszinok, magyarok, románok, romák, ki tudja hány nemzetiség. 

Köszönjük, hogy idén is velünk tartottatok, köszönjük, hogy néztek, olvastok minket. 

A nyolcadik részt a TV2-n láthatjátok majd február 20-án 12.35-kor. Ha pedig lemaradnátok, nem kell izgulnotok, mert YouTube csatornánkon visszanézhetitek a részeket. További kalandokért pedig olvassátok el a korábbi útinaplókat és látogassatok el Facebook -vagy Instagram oldalunkra.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés