Mozgás, terápia, Buborék – Bacskai Adrienn portréja

2021. január 25. 18:29
Több mint ezer gyereken segített már, és nem éri be félmegoldásokkal – mondják Bacskai Adrienn mozgásterapeutáról, a Buborék fejlesztőház alapítójáról a barátai. Tizenkét év alatt legalább ötször feladhatta volna, de esze ágában sem volt, mert a Buborék az élete – persze három gyermeke mellett. Covid ide vagy oda, szülők adják egymásnak a kilincset, és azt mondják, akkor is idehordanák a gyereküket, ha omladoznák a falak. Indul a Mandiner Magyar segítők portrésorozata!

Amikor baj van, akkor mi, individualista magyarok is képesek vagyunk az összefogásra és egymás megsegítésére. És vannak olyanok, akik egész életüket mások segítésére tették fel. Új portrésorozatunkban, a Magyar segítőkben őket mutatjuk be olvasóinknak!

***

„Hét gyermek feküdt egymás mellett, magatehetetlenül a kórteremben. Még nem töltötték be első életévüket. Lemondtak róluk a szüleik. Súlyos állapotban voltak, látszott rajtuk, hogy nem sok jövő áll előttük. Összeszorult a szívem” – idézi fel Bacskai Adrienn mozgásterapeuta, a Buborék fejlesztőház alapítója, azt a megrázó pillanatot, amikor egy csecsemőotthon-látogatás alkalmával örökre eldöntötte, gyerekeken fog segíteni. „Nem lehet, hogy ilyen körülmények között éljenek, muszáj ezen változtatnom” – gondolta, és beadta a jelentkezését a Petőbe, később pedig gyógypedagógiát kezdett tanulni.

Először egy budai fejlesztőházban dolgozott, majd egy pesti módszertani központban, de

hamar felismerte, hogy az állami munkahelyek sokszor nagyon lassú tempója nem passzol az ő örökké pörgő személyiségéhez.

A barátai szerint rendkívüli problémamegoldó-képességgel és soha el nem fogyó ötletekkel megáldott Adrienn úgy érezte, sokszor gördül akadály a munkája elé. Eleinte megpróbált ezen felülemelkedni, sokat dolgozott, hogy minél korszerűbbé varázsolja a mozgásfejlesztő szobát, kollégáival alapvető eszközökre pályázott, falat festett szabadidejében és saját pénzből, díszeket tervezett, vágott, ragasztott. „Bocsánat az előző munkahelyeimtől, de mindig azt láttam, hogy mit lehetne még jobban csinálni” – mondja, jellegzetes mosollyal a szája szélén. 

Telt-múlt az idő, amikor aztán egy szép napon fákkal szegélyezett szürke épület földszinti lakásának ablakában táblára lettek figyelmesek: kiadó. A saját bevallása szerint üzleti tervhez mit sem konyító, ám a meggyőzésben remekelő Adrienn akkora lelkesedéssel adta elő ötletét a férjének, hogy végül tizenkét évvel ezelőtt belevágtak, ennek lett gyümölcse a Buborék fejlesztőház,

a projektet Adrienn a mai napig első gyermekeként emlegeti.

„Emlékszem, az első héten egyetlen óra miatt jöttem be, de a következő héten már kettő is volt. Az pedig már nem is rémlik, hogy mikor indult be igazán, de egyszer csak azt vettem észre, hogy szükségem lett kollégákra” – mondja, szemét végigfuttatva a terem frissen mázolt falain díszelgő buborékokon. 

Mindig is az volt a terve, hogy különböző szakterületek képviselőivel, csapatban végzi majd a munkát, jelenleg gyógypedagógusokkal, konduktorral, logopédus és pszichológus kollégákkal dolgozik együtt, de van szenzoros integrációs-, TSMT-, és alapozó-terápiában jártas munkatársai is. Főként a viselkedés- és figyelemzavaron segítő mozgásterápia vonalán mozognak, de, mint mondja, a megkésett beszédfejlődés terápiájában is nagyon jók és autizmussal élő gyerekekkel is dolgoznak.

Szakemberből pedig sosem elég,

most olyan manuálterápiával foglalkozó gyógytornászt keresnek, aki a legkisebbeknek tud segíteni. „Hihetetlen módon képes motiválni csapatát, talán azzal a legjobban, hogy ő is mindenben részt vesz, és vállalja még a nehezebb, vagy adott esetben kellemetlenebb munkát is” – mondja róla húga. „Nem hiszem, hogy az indulás óta volt olyan nap, hogy ne foglalkozott volna a Bubival. Mindig azon töri magát, hogyan lehetne még jobb. Adri maximalista, nem éri be félmegoldásokkal. A maximumot teszi bele, és ez több, mint amit más tudna beletenni”

36 hetes várandósan pókjárásban

Amikor arról kérdezem Adriennt, hogy tudja ezt csinálni egy kislány és egy két és féléves kisfiú ikerpár mellett, azt mondja: „a Buborék az életem”.

Valóban nem volt olyan nap, amikor ne foglalkozott volna a projekttel, 36 hetes várandósan – ahogy ő fogalmaz –, még lenyomta az akadálypályát, „ezen a padon nyomultam pókjárásban” – mondja, biccentve a segédeszköz felé. Majd, amikor hazament, azt mondta, na jó, ez nem normális, akkor holnaptól négy hét fészekrakás következik. Csakhogy éjszaka elpattant a magzatburok, Hanna jelezte, hogy akkor érkezne, még mielőtt szokatlan módon az édesanyja vízszintesbe kényszeríti ezzel a fészekrakás-pihenés-dologgal. „December másodika volt, elküldtem még gyorsan a szülészetről a könyvelőnek az előző havi munkaidőt, írtam a lányoknak, hogy ezt és azt kell csinálni, és bocsánat, most szülök. Másnap a gyermekágyról pedig már osztottam az időpontokat”.

„Nekem ez szerelemprojekt, bármi is adódik, csinálni akarom”

– mondja határozottan, amikor azt kérdezem, mi a titka, hogy még a covid idején is egymásnak adják a kilincset a gyerekekkel órára érkező szülők. Egy nem járvány-sújtotta évben heti rendszerességgel száz gyerek fordul meg a Buborékban, ezen felül pedig 180 olyan új gyerekük van, akik havonta jönnek. Fennállásuk óta pedig az ezret is meghaladják a „kisbubik”. Tavaly márciusban feleannyira esett vissza a gyerekszám, mint a „békeidőkben”, de ezt a számot eleinte hetven, majd nyárra ismét száz százalékra tornázták fel.

Pár nappal a digitális tanítás miniszterelnöki bejelentését követően költöztek át előző bérleményükből a mostaniba – abszurd helyzet volt.

„Álltam a liftben a labdákkal és eszközökkel, az új helyünk még épp nyitás előtt, bútorok sehol, a járvány miatt nem szállítottak az üzletek, de megoldottuk, pedig rengetegszer bezárhattunk volna”. Először például akkor, amikor már nagyon szerettek volna babát, de nehezen fogant meg; majd, mikor kiderült, hogy várandós lett; vagy amikor szült; aztán amikor ikreket várt, vagy amikor jött a covid, de nem így lett. Ennek titka pedig a vasakaraton és a Bubi-szerelmen túl, ahogy Adrienn fogalmaz, hogy „a férjemnek is van egy szerelme, az pedig én vagyok. János szerelemből támogat, amikor kezdenénk elveszni.

Az új Bubit, és azt is, hogy túléltük a covidot, a férjemnek köszönhetjük.

Jani felmérte, hogy nekem ez az életem, és ha nem tudom ezt csinálni, akkor nem vagyok sem a teljes felesége, sem a gyerekeink teljes anyukája”.

Gyűjtés az osztálytárs elsőáldozóruhájáért

„Nem. Soha. Biztos nem” – Adrienn határozott, amikor azt kérdezem, választana-e más hivatást a mai fejével, mint a segítő szakma. Hogy őt odafönt valóban erre az útra szánták, az is mutatja, hogy már harmadikos korában gyűjtést szervezett egy anyagi nehézségekkel küzdő család gyermekének. „Nem volt a kisfiúnak szép ruhája az elsőáldozásra, nekem meg eszembe jutott, hogy nekem van otthon ünneplős nadrágom, a nagypapám meg gyönyörűen varr”. Adrienn kezdeményezésére lett végül nemcsak ing, nyakkendő, de pár hét múlva még pár ezt-azt is kapott a család.

„Anyánk helyett anyánk volt, mindig kiállt értünk”

– mondja egy gimnáziumi osztálytársa róla.

„Itt valahogy szabad vagyok, kreatív lehetek, alkothatok, és nem utolsó sorban eredménye is van” – mondja arról, miért is szereti csinálni. Nagyon jól tud esni neki az is, amikor a szülők küldik a befotózott félévi értékelőt, vagy a tanító néni dicséretéről regélnek, de Adrienn szerint mégis az a legjobb visszajelzés, amikor a család második és harmadik gyerekét is hozzájuk viszik fejlesztésre. Hirdetésre sosem költöttek, nem kellett, a Bubi híre szájról-szájra terjed a játszótéren. 

„Mérhetetlen biztonságban tudjuk ott a gyerekeket, ez pedig a terapeuták személyiségéből és szakmaiságából jön. Alázattal állnak a feladathoz. Emellett a környezet is színvonalas, de

akkor is ide hordanám a gyerekeim, ha omladoznának a falak”

– szögezi le egy anyuka, akinek immár a harmadik gyereke jár a fejlesztőházba. Adriennt lényeglátó, korrekt, hatékony embernek tartja, aki nagyon jól tudja összeválogatni a csapatát, és nagy szeretettel, de határozottan képes a gyerekek felé fordulni, úgy tud azonosulni az érzéseikkel, hogy nem hagyja, hogy az a fejlesztés rovására menjen. 

És hogy mi a legnehezebb?

Hogy a Buborékba minden egyes gyerek szívszorító történettel jön. Adriennt azok az esetek érintik meg leginkább, amikor úgy jönnek a szülők, hogy egy babát nagyon várnak, ám sokáig nem érkezik, majd amikor végre megfogan, mindenféle problémák merülnek fel. És akkor ott az ő nagyon várt babájuk, aki egyéves és csak kúszik. És az is nagyon fájdalmas neki, amikor egy szülőnek azt kell mondania, hogy bár fejleszthető a gyermekük, de sosem lesz olyan, mint a kortársai.

Ezek a gyerekek olyanok, mint a buborék: bár a buborék sérülékeny, mégis magasabbra jut, mint bármelyikünk saját erőből. 

Fotók: Ficsor Márton

Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés