A KERESZTET.
Hezitálás nélkül pattannak a híd kőpárkányához, majd először a lány – modern egy világ ez – mászik fel, s habozás nélkül letöri. Húsz másodperc sem telik el a kereszt észlelésétől, az eltávolításáig. Aztán a fiú mutatja meg, hogy ő is képes erre a nagyívű produkcióra. Ő is felmászik, s letör egy másik keresztet is. Majd vidáman továbbállnak... Nem tudom, ki hogy van vele, számomra mindenféle pusztítás, rongálás szinte fizikai fájdalmat okoz. Egyszerűen nem bírom elviselni a tudatos, öncélú rombolást.Amikor valaki - teljesen mindegy, hogy fiatal, vagy idősebb - annyit tud hozzátenni a világhoz, s annyi lenyomatot képes magáról hagyni a saját, beszűkült, nyomorult életéről, hogy festékkel összefúj – frissen felújított – házfalakat, emlékműveket, szobrokat, vagy bármit, ami csak elé kerül, az az ember egyéb aljasságra is képes.
Erre nem lehet mentség, s végre ideje volna társadalmi és törvényalkotói szinten is kellő nyomatékkal elítélni, kezelni az ilyesfajta devianciát! Az azért mégsem járja, hogy a közösből, vérverejtékkel, a többség örömére felújított tereket, középületeket, hidakat, parkokat néhány gyökértelen senkiházi rendszeresen tönkre tegye. A kereszt letörése még súlyosabb. Mégpedig azért, mert bármely vallási jelkép láttán meg kellene szólaljon minden egyes érző, normális, intelligens emberben egy belső, lelkiismereti hang. Egyre gyakrabban tapasztaljuk: sokakban elnémult már az a hang...