És ez a sor még hosszan folytatható.
Ismertek-e olyan vezetők Kiskunhalason, akik együttműködtek a román megszállókkal?
V. I.: 1919. augusztus 8-án érkeztek meg a román megszálló csapatok, és egy kisebb megszakítással egészen 1919. november 18-án maradtak itt. A csendőrlaktanyában szállásolták el magukat. A román 11. huszárezred állomásozott a város területén. Úgy tűnik zökkenőmentes volt a város vezetés és a románok közti kapcsolat. Különleges időszak volt ez, hiszen a rendvédelmet a román katonasággal együtt kellett végezni a kialakuló államrendőrség helyi kapitányságának, de nem tudunk súrlódásról. úgy tűnik a románok és a magyarok itt nagyon jól együtt tudtak működni. A rekvirálások ellen fellépni nem tudtak, tétlenül nézték a tanyavilág kifosztását. A sajtóanyagokból úgy tűnik, hogy gyakran együtt is vacsoráztak. Kolozsvári Kiss István polgármester igyekezett nem konfrontálódni velük. Bár kétségtelen, hogy a vármegye felé volt panasz a polgármester irányából, de csupán azt kérte, hogy helyezzék át az alakulatot, mert itt nincs annyi gabonaféleség, amivel etetni tudná az ezred a lovait. A búcsúzkodáskor készült közös fotó is jól mutatja, hogy
szépen, mosolyogva megfértek egymás mellett a magyar tisztségviselők és a román katonák.
Pedig a megszállók dorbézolásai, rekvirálásai ezalatt a rövid idő alatt is mintegy 6 millió 790 ezer korona kárt okoztak. Talán kijelenthető, hogy Halas a kevésbé kifosztott települések közé tartozhatott. Ám talán összetetté teheti a képet, hogy a románok 213 ezer koronát kifizettek az elvitt terményekért a helyi gazdáknak. A román katonai parancsnokság 1919. októberben 2406 koronát adományozott 20 kiskunhalasi szegény hadiárva és hadirokkant részére.
Baltazár Dezső tiszántúli református püspök iratai között van egy érdekes levél: Szigethy Gyula gebei (ma: Nyírkáta) lakos 1921 januárjában „feljelentette” Damjanovics Ágoston görögkatolikus lelkészt, mert „a vallás közössége révén” „az oláh uralom idején” ő „vette át községünkben az oláh-megbízott részleges szerepét”. Mint Szigethy írta, a Nemzeti Hadseregnél is jelentett erről, de nem követte ezt számonkérés. Persze nem tudhatjuk, hogy ebből mi igaz, de a kérdés: felelősségre vonták-e a román megszállás során kollaboráló lakosokat tetteikért? Illetve: ismert-e, hogy elterjedt a „románbarátság” vádja a görögkatolikusokról, mint például a német megszállás után a svábokról?
P. O.: A román hadsereg által megszállt térségekben különféle közigazgatást alkalmaztak. Erdélyben és a Partiumban azonnal a végleges berendezkedést valósították meg. A Tiszántúlon és a Duna–Tisza köze vármegyéiben saját – hozzájuk lojális – főispánokat/prefektusokat neveztek ki, akik kiszolgálták a megszállók akaratát. Egyes mai határ menti vármegyéket kettéosztották (Szabolcsot, Bihart, Békést, Csanádot), mivel hovatartozásuk még nem dőlt el. Néhol természetesen előfordult a kollaboráció, vannak erről iratok.
Gyulán például Márkus Mihály prefektus a térség Romániához kerülésén ügyködött.
A kivonulás után a Horthy-rendszer megkezdte az elmúlt időszak vizsgálatát, szereplőinek felelősségre vonását. Az 1920-as évek elejétől perek sorozatát indították a Tanácsköztársaság irányításában szerepet vállalt személyek (direktóriumi tagok, Lenin-fiúk, vörösőrök, vöröskatonák, közigazgatási alkalmazottak, pedagógusok, stb.) és a román megszállás idején a közigazgatást irányítók ellen. Volt, aki elmenekült (az említett Márkus pl. a Román Királyságban csinált magának karriert) másokat különféle börtönbüntetésekre ítéltek. Azonban a görögkatolikusokra aggatott általános románbarátságról nem tudni.
Kiskunhalas esetében felléptek-e a román megszállók a helyi kommunisták ellen?
V. I.: Ezen idő alatt kezdetben
a románok a kommunista és a szociáldemokrata szervezetek néhány vezetőjét és tagját összefogták.
A férfiakat 25-25 botütéssel, a nőket és idősebbeket 500-5000 korona pénzbüntetéssel sújtották. Kiskunhalasról a románok 72 kommunistagyanús személyt átszállítottak a kecskeméti internálótáborba további vizsgálatok lefolytatására. Hogy mennyire nem volt tisztázva, hogy kik ellen kell fellépni, azt jól mutatja, hogy a románok még az egyház szociálisan érzékeny tagjait sem kímélték. Így a megszállók kérésére a keresztény szociális plakátok terjesztésével vádolt Ván Benjámin református segédlelkészt és Kardos Béla római katolikus papot Bory Benő rendőrkapitány letartóztatta.
Voltak-e olyanok, akik a fehérterror távoltartását remélték a román megszállástól?
V. I.: Ván Benjámin református lelkész írásából tudjuk, hogy a román kivonulás napján, 1919. november 18-án döbbenetes esemény játszódott le. Dr. Paprika Antal jogászt, a direktórium idején a közellátási hivatal vezetőjét a fehérterror alatt 1919. augusztus 9-én a tiszti különítmény végezte ki. Ván arról számolt be, hogy Paprika özvegye román kokárdával a mellkasán, sírva búcsúztatta el a megszálló egység parancsnokát a főtéren. Nyilván az asszony úgy gondolta, ha a románok kivonulnak és Horthyék visszatérnek, akkor ismét kivégzések lesznek a proletárdiktatúra résztvevői között. Érdekes, hogy az özvegyet az nem zavarta, hogy a román megszállók mennyi kommunistát tartóztattak el és internáltak a városból. Viszont a történet valódiságát erősíti dr. Bory Benő rendőrkapitány jelentése a román megszállókról: „Rekvirálásoknál és élelemvásárlásnál s egyébként is sok katona ajkáról volt hallható a polgárokra vonatkozólag a burzsuj szó. A bolsevik irány félé hajlás érezhető volt a tisztek részéről is, s az internáló tábor parancsnokságának intézkedéseiből is: ugyanis a tisztek is hangoztatták a burzsuj kifejezést, a kommunistalefogások elmaradtak, a parancsnokló állomástiszt a kommunisták panaszát szívesen meghallgatta”.