Utóbb ez változott. Azóta, hogy lányom a minap az ősz utolsó vadvirágaiból csokrot ejtett a parancsnoki sírra, kicsit jobban kezdem viselni a látványt.
Tegnap pedig – Halottak napja közeledtével – mi történt? Ahogy elhaladtunk a cirill betűs kőszálkák mellett, a kicsi, mintegy a Szeretet tábornokaként, szigorú hangon sorra rábökött a hadisírokra: „Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom...!”
Így tudtam lélekben hozzákapcsolni ezeket az orosz katonákat ahhoz a falusi magyar temetőhöz, ahol talán majd én is – másként jövevény, másként jó és rossz harcok vívója – nyugodni fogok.