Harcok és temetők

2020. november 1. 14:13

Joó István
Mandiner
Az idei Halottak napja tájékán a gyermeki látásmód - gyermekem látásmódja - segített nekem, hogy a részvétben és kegyeletben ne maradjak szűkkeblű.

Mostanában gyakran sétáltunk át hétéves kislányommal a helyi református temető dombján, amelynek szélén, a kaszálórét előtt a hajdani templom középkori romfala áll. Szorosan mellette orosz katonasírok mértanias csoportja.

Jövevény vagyok itt. De amióta kiköltöztünk ebbe az agglomerációs helységbe, mindig zavart a jelenléte: azt éreztem, a szovjetek, haditemetőjük pontos területének tapintatlan kiválasztásával belerondítottak a helytörténet, sőt a magyar történelem korábbi évszázadaiba is.

Utóbb ez változott. Azóta, hogy lányom a minap az ősz utolsó vadvirágaiból csokrot ejtett a parancsnoki sírra, kicsit jobban kezdem viselni a látványt.

Tegnap pedig – Halottak napja közeledtével – mi történt? Ahogy elhaladtunk a cirill betűs kőszálkák mellett, a kicsi, mintegy a Szeretet tábornokaként, szigorú hangon sorra rábökött a hadisírokra: „Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom...!”

Így tudtam lélekben hozzákapcsolni ezeket az orosz katonákat ahhoz a falusi magyar temetőhöz, ahol talán majd én is – másként jövevény, másként jó és rossz harcok vívója – nyugodni fogok.

Összesen 12 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés