Rabszolgaság és abortusz: mindkettő társadalmi rossz

Az elsősorban a down-kórral diagnosztizált magzatok abortálásának tilalmát jelentő lengyelországi törvényt a baloldali sajtó nagy vehemenciával vette összpontosított támadás alá. Meglehetősen régóta rejtély előttem, hogy a szolidaritást (különösen a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjai iránti szolidaritást), a megelőzést, az esélyegyenlőséget, a fogyatékkal élők jogait előszeretettel zászlajára tűző baloldali politikai aktivizmusnak világszerte miként lehet egyik szent tehene az abortusz. Mert miért ne értelmezhette volna a baloldali média a lengyelországi rendelkezést úgy is, mint a diszkrimináció elleni küzdelem fontos lépését?

A rabszolgaság a 16-17. században jött létre a nyugati világban, és a 18-19. században szűnt meg. Ma számunkra egyértelmű, hogy a rabszolgaság nem felel meg az emberi méltóságnak, az emberi faj egysége pedig mindenki által elfogadott, univerzális gondolattá vált. És itt jön képbe az abortusz és a baloldali aktivizmus. Milyen viszonyban áll a rabszolgaság mára eldöntött kérdésével az abortuszt a társadalmi élet elengedhetetlen tartozékának vagy egyfajta pragmatikus kiegészítőjének tekintő nézetrendszer? Mert fedezhető fel párhuzam az abortusz gyakorlatának és mechanizmusának propagálása és a rabszolgaságról egykor folytatott vita között. Meglepőnek hangozhat, de el lehet mondani, hogy gyakorlatilag az összes abortusz melletti érv megfeleltethető azokkal az érvekkel, amelyekkel hajdan a rabszolgaságot is védelmezték.

Ezt a párhuzamot kilenc pontban felsorolva mutatnám be, először említve a hajdani rabszolgaságpárti érvelést, majd annak modern párhuzamát, az abortuszról.

1. Előszeretett történt hivatkozás a tulajdonjogra:

2. A személyes szférába se avatkozzanak bele a rabszolgaság ellenfelei, hiszen: „Mindenkinek a saját dolga, hogy tart-e rabszolgát.” – „Mindenkinek a saját dolga, hogy csináltat-e abortuszt.”

3. Egyenlőtlen jogok elvére is hivatkoztak: „Az én tulajdonjogom erősebb a te szabadsághoz való jogodnál.” – „Az én döntéshez való jogom erősebb a te élethez való jogodnál.”

4. Állították a dolgok megváltoztathatatlanságát: „Mindig is volt rabszolgaság.” – „Mindig is volt abortusz.”

5. Mai szemmel nézve áltudományos megállapításokat tettek: „A néger nem is ember.” – „A magzat nem is ember, csak egy sejtcsomó.”

6. A változás társadalmi-gazdasági hatásaira hivatkoztak: „Ha felszabadítjuk őket, ki fog nekik munkát adni. Mit kezdünk annyi négerrel? Te fogsz munkát adni nekik?” – „Nem lesz munkájuk, mit kezdünk annyi csecsemővel? Ki fogja felnevelni azt a sok gyereket?”

7. Maga a jog is normaképző erővel bír:

8. Bevett megoldás az életpártiak képmutatással, hátsó szándékkal vádolása: „Valójában te nem is a rabszolgákat akarod felszabadítani, hanem el akarsz bennünket szegényíteni! A társadalmi rendet akarod bomlasztani, káoszt akarsz, hogy végül belőlünk legyen az állam rabszolgája!” – „Valójában te nem is a magzatokat akarod megmenteni, hanem a nők elnyomására, patriarchátusra törekszel! Kifele a méhünkből!”

9. Természetesen az érzelmi hatáskeltés ál-együttérzéssel operáló, meggyőző módszere is terítéken volt: „Milyen sorsa lesz a felszabadított rabszolgáknak? Te hány rabszolgát szabadítottál fel?” (Különösen érdemes volt olyantól kérdezni, akinek nem is volt rabszolgája.) – „Inkább abortáljuk őket, úgyis rossz lenne nekik, ha megszületnek.” „Te hány gyereket fogadtál örökbe?” És természetes, hogy igazán csak azoknak van joga véleményt nyilvánítani, – főleg az abortusszal szemben – akiknek már volt abortuszuk: „Nem támogatod az abortuszt? Előbb csinálj egyet, majd utána beszélhetünk!” 

A végső, a közgondolkodásban talán legerősebbnek gondolt abortusz melletti érv is ide sorolható: „Ha nem lesz hozzáférhető a magzatok abortáltatása, akkor is lesz abortusz, legfeljebb titokban, szakszerűtlen és veszélyes módszerekkel. Ha nem csinálnánk abortuszt, az veszélyes lenne!” – „Ha eltörlik a rabszolgaságot, akkor is lesz rabszolgaság, legfeljebb a rabszolgatartók titkolt és erőszakos módszerekkel fogják függésben tartani rabszolgáikat. A rabszolgaság eltörlése veszélyes!”

amit a múltból örököltünk és a két rendszernek valójában mindenki áldozata (főleg a tudatlanság és gazdasági-társadalmi rögeszmék, kényszerek, mechanizmusok által, és persze sok másféleképpen). És míg a rabszolgaság esetén teljesen egyértelmű, hogy például ki tekinthető egy rabszolga tulajdonosának, egy abortusz elvégzését nem tudjuk egyértelműen egyetlen személyhez kötni: egyszerre az azt elvégző orvos, az anya, a valahol levő apa, a rokonság, a jogalkotó, és talán még sokan mások ügye. Másrészt teljesen félrevezető az a megközelítés, miszerint az abortuszon átesett nők az abortusz fő támogatói lennének, vagy annak feltételezése, mintha a nők többsége bármilyen elvi megfontolás alapján választaná az abortuszt. Ahogy a rabszolgaság eltörlésének ellenzői is lehettek olyanok, akiknek nem volt rabszolgája (például azért, mert éppen szerettek volna maguknak rabszolgát, vagy mert azon a véleményen voltak, hogy „Ne bolygassuk ezt a témát. Ez a déliek ügye.”), rabszolgatartók is szép számban támogatták a rabszolgáság eltörlését (például csak örökölték a rabszolgákat, maguk pedig emberjogi megfontolásból, vagy gazdasági racionalitásból foglaltak állást), ugyanúgy gondoljhatják ma is abortuszon átesett nők, hogy nem természetes, hogy az abortuszra, mint valami előzetesen kalkulált társadalmi járulékos veszteségre tekintünk, és vice versa vannak olyan nők is, akik maguk soha nem fognak abortuszra kényszerülni, de mégis úgy gondolják: „A kevésbé szerencséseknek azért meg kell hagyni ezt a lehetőséget.”

A közvélemény, a sajtó és a politika egészének bőven van mit átértékelni az abortuszról, pontosabban a magzati életek védelméről. 

A szerző középiskolai tanár, történész doktorandusz és aggódó apa