Bugacon bizonyíthatják az Árpád-kor gazdagságát – Rosta Szabolcs régész a Mandinernek

2020. október 3. 7:01
Volt egyszer egy tatárjárás előtti, gazdag, stabil, gyarapodó hatalom, a Magyar Királyság – derül ki a bugaci ásatásokból is. Pétermonostora, egy tatárok által elpusztított, majd feledésbe merült város feltárása zajlik ott – már most sok ezer lelettel és kinccsel. Az ásatás jelentőségét nehéz túlbecsülni: átírhatja és pontosíthatja a középkori Magyarországról alkotott képünket. Interjúnk Rosta Szabolcs régésszel!

Nyitókép: Légifotó a pétermonostorai ásatási helyszínről (Pazirik Kft.)
 

Dr. Rosta Szabolcs (1978) régész, a Kecskeméti Katona József Múzeum igazgatója, akivel a nagy jelentőségű bugaci ásatásokról – mely során egy sokáig elfeledett, tatárok által elpusztított Árpád-kori város, Pétermonostora került elő – beszélgettünk. 

***

Minek köszönhetjük a bugaci ásatásokat? Tényleg csak a szerencsének?

Ahhoz, hogy ma egyáltalán beszélhessünk a kérdésről, valóban több – ha úgy tetszik, szerencsés – együtthatónak kellett összejönnie. Bár épp a történelem esetében a legrosszabb irány a „mi lett volna, ha” kezdetű kérdésnek a felvetése, de eljátszhatunk a gondolattal. Ha 2001-ben, amikor Bugacon megtörtént egy terület erdősítése, nem jár arrafelé Sárosi Edit fiatal régész,

az akácerdő idővel benőtte volna azt a 14-16. századi plébániatemplomot és temetőt,

ami akkor a szántás nyomán napvilágra került. Ha ezt követően nem engem hív oda még hallgatóként régésztechnikusnak gyors leletmentésre, bizonyosan fel sem merülhetett volna bennem, hogy egy évtizeddel később elkezdjünk bármit is a késő középkori templom közelében, a növényzet alól éppen csak kikandikáló, roncsolt dombon. Ha 2010-ben Csongrád megye bevállalja a nemzetközi Monatur projekt önrészét, akkor Ópusztaszerre mentek volna azok a pályázati összegek, melyek anyagilag megalapozták a bugaci történetet… Szóval, ha innen nézzük, beszélhetünk szerencséről, de ha akadt is szerencse-faktor a megtalálást illetően, az utána következőkben már vajmi kevés szerepet kapott. Mert minden kétséges helyzetben – utólag már bátran kijelenthetjük – sikerült megfelelő döntést hozni.

Jó döntés volt tizenkilencre lapot húzni az ismeretlen halommal,

amikor az említett pályázat önrészét előteremtő energikus megyei elnök, Bányai Gábor „mindössze” egy monostorhelyszínt kért tőlem. Jó döntés volt a tíz éve még finoman szólva sem elfogadott régészeti módszerek, például a fotogrammetriai adatfelvétel (a távérzékelés tudományága, melynek alkalmazásakor a tárgyakról, illetve a terepről készített fényképek alapján a képeken végzett mérések és számítások segítségével meghatározzák a képeken látható valós tárgyak kiterjedéseit – szerk.), a térinformatika kizárólagos alkalmazása vagy a „civil fémkeresőzés” állandósítása ezen a lelőhelyen. De ebbe a kategóriába tartozik az ásatás területének nem szokványos megnyitása is, hiszen tíz év alatt szakemberek tucatjai és látogatók ezrei, sőt tízezrei tekintették meg a helyszínt: ezzel azt is próbáltuk szimbolizálni, hogy a munka nem öncélú, nem titkos, az eredmények mindannyiunknak, a teljes társadalomnak szólnak.

Szent Péter-ereklyetartó, részlet az „Égberagadási” jelenetből (fotó: Pazirik Kft)

Dr. Rosta Szabolcs

Ha nem bukkan fel a semmiből a középkori város, akkor is komolyabb mozgás kezdődött volna a magyar középkorkutatásban régészeti szempontból?

A tudomány alapvetően sok, egymástól független, de optimális esetben egymásra épülő eredményből tevődik össze. A Bugacon megtalált Árpád-kori kolostor és az azt övező város mára bizonyosan meghatározó eleme a magyar középkor régészetének, de korántsem az egyetlen. Szerte az országban és a határainkon túl is számtalan kiváló, látszólag egymástól független kutatás folyik, elsőrangú magyar régészek közreműködésével. Az egykori Pétermonostora múltunk mozaikjának csak egyik – igaz, jelen állás szerint kiemelkedő – darabja.

Azt mondhatjuk, hogy

manapság ettől függetlenül is reneszánszát éli a középkor időszakának vizsgálata.

Várak, monostorok, egyéb egyházi és világi építmények magas szinten folyó tervkutatásai zajlanak, mely „kínálat” teljesen normális módon a „keresletből” adódik. Az elmúlt években civil szervezetek, települési és megyei önkormányzatok, egyházközségek egyaránt megnövekedett igénnyel érdeklődnek múltjuk iránt. Mindezek mellett pedig egy jelentős kultúrpolitikai támogatás is tapasztalható a középkor irányába, gondoljunk csak váraink, várkastélyaink szisztematikus újítására vagy magára az Árpád-ház Programra.

Dr. Rosta Szabolcs terepen

Milyen szerepet játszik napjainkban a régészet a középkor esetében? Az őstörténetben például nyilvánvaló a jelentősége az írott források hiánya miatt. Itt mennyiben más a helyzet?

A magyarországi középkor jól ismert történeti okokból kifolyólag, de műemlékekben sajnos igen szegény – és itt most nem térek ki a mai határokon kívül eső egykori területeinkre. De ugyanez igaz írott középkori forrásainkra is, hiszen történelmi kataklizmáink során ezek lettek leghamarabb az enyészetévé. Bizonyos területekről – ilyen például a Kiskunság – még 14-15. századi oklevelek is csak elszórtan maradtak fent. Ahogy pedig haladunk vissza az időben, úgy fogynak a források is, az Árpád-kor időszaka ilyen szempontból kifejezetten gyérnek mondható. Jól szemlélteti a helyzetet, hogy hiába ismerünk Bács-Kiskun megyében közel 250 templomos helyet a tatárjárás előtti időkből, alig tucatnyit tudunk közülük nagy biztonsággal eredeti nevén megnevezni írott adatok hiányában. Néha, egy-egy századokkal későbbi forrás ugyan hivatkozik elhagyott birtokokra, máskor földrajzi névként hagyományozódnak az utókorra, de a legtöbb esetben fogalmunk sincs eredeti nevükről. Éppen emiatt

hatványozott szerepe van a régészetnek, különösen a 11-13. század történetének felvázolása kapcsán is.

Az írott források természetesen rengeteg segítséget adhatnak, fontos részletekkel egészíthetik ki az összképet, de ne feledjük: mindig viszonylagos már az is, hogy mennyiből maradt fent az adat, illetve eleve az is, hogy mi maradt fent. Gondoljunk csak bele, ha az 1950-es évek történéseit kizárólag a korabeli magyar sajtó anyagai alapján próbálnánk hitelesen visszaadni… Van olyan, hogy a régészeti eredmények nem igazolják a kortársak irományainak hitelességét. Felmerülhet a kérdés: vajon az egykori források tartalmaznak valótlan, túlzó adatokat; vagy éppen a régészet korlátoltsága, egyes jelenségek fel nem ismerése, avagy félreértelmezése van a háttérben? Így eshet meg az a furcsaság is, hogy önmagában egy-egy szórványos írásos adat (és az ahhoz való ragaszkodás) néha inkább hátráltatja, mintsem előremozdítja a hiteles rekonstrukció lehetőségét. Máskor pedig az elégtelen régészeti módszerek, akár rossz berögzültségek nem engednek továbblépni. Mindamellett a régészet egy nagyon komplex és emellett igen innovatív tudomány, amely a mai kor természettudományi és technikai vívmányait tökéletesen képes beépíteni. Az új lehetőségek tárháza pedig segít megválaszolni olyan kérdéseket is, melyek korábban fel sem merülhettek vagy melyekre lehetetlennek tűnt a válasz. Az Árpád-kor esetében jelenleg kifejezetten sok új megközelítésű magyarázat adódik, melyre kiváló példa maga a tatárjárás is.

Szíriai „cseppes” üvegpohár (fotó: Kiss Béla)

Hogyan zajlott az élet a településen?

Hogy mi történt az egykori Pétermonostorán, az 1050 környékén történt telepítéstől számítva a katasztrofális 1241. évig? Gyaníthatóan még a legelvakultabb érdeklődő is besokallna attól a felsorolástól, amit a téma kapcsán meg tudnék tenni az eddig felgyűlt ismeretek alapján. Tömören talán annyit, hogy a település fennállásának mintegy 180-190 éve alatt minden a legnagyobb rendben volt. De mielőtt úgy tűnne, hogy a választ elbagatellizálom: szerintem ennek valóban van jelentősége. A ma embere gyakran elfeledkezik arról – vagy inkább bele sem gondol –, hogy

a régmúlt embere számára alapvetően ugyanazt jelentették a korunkban is jól ismert fogalmak, érzések.

Legyen az öröm, bánat, küzdelem, hit vagy bármi egyéb. Ebből a megközelítésből új irány rajzolódik ki az egykori életmód kapcsán a leletekből. Felismerhetővé válik a gyermekkarcokkal telerajzolt vörösmárvány lap mögött maga a történet: a latin nyelvű misét nyilván unó, egyszerű pálcikaembert karcoló 5-6 éves gyerek, aki vasárnapról vasárnapra, évek alatt egyre szebb rajzokat készít. Érthetővé válik az a rengeteg jobb és rosszabb minőségű ábra melyeket a legegyszerűbb használati tárgyakra is rávéstek a kor emberei.

Nagyon mai történet az egyszerű, s-végű karikaékszerek viselésének kérdése is. Egy alapvetően minden logikát nélkülöző álláspont – a több száz ellenpéldával szemben egyetlen helyszín alapján – korábban hajkarikának értelmezte azokat. Mintegy 2500 feltárt Árpád-kori sír után bátran kijelenthetem: minden kétséget kizár, hogy ezek fülbevalók voltak. De hogy a kérdés bővebb fejtegetése nélkül a történet mitől mai? Az egyik fő érv volt a fülbevalóval szemben, hogy mit is keresne 2-3 darab egyszerre egy helyen? Az 1960-as években még nyilván nehezen birkóztak meg azzal a gondolattal, ami a mai kor számára már nem olyan nehéz: miért ne akartak volna a fiatal lányok a 11. században is tetszeni, akár „menőnek” lenni ebben a formában is? Hiába, régóta tudjuk már: nil novi sub sole, nincs új a nap alatt… Szóval az élet a legnagyobb rendben zajlott, egészen 1241-ig.

Gyerekkarcolatok márványlapon

Mi történt a tatárjáráskor? Miről mesélnek a leletek?

A tatárjárás régészete egy viszonylag friss kutatási irány, számtalan lehetőséggel és új adattal. Talán kevesen gondolják, de a régészet az apokaliptikus leírásokkal szemben az 1990-es évekig nem sokat tudott hozzátenni a kérdéshez. Ez persze maga után vonta az egykori források hitelességének kérdését, és – azóta is tartó – számháborúhoz vezetett a mongol pusztítás mértékének meghatározásakor. Mindamellett táptalajt adott azoknak a hangoknak, amik relativizálták magát az eseménysort is, elfelejtve – vagy nem ismerve – azon „apróságot”, miszerint

maguk a mongolok is az egyik legvéresebb és legnagyobb háborújuknak tartották a Magyar Királyság elleni hadjáratukat.

A bugaci Pétermonostora fontos állomása annak a nagy munkának, amely a magyarországi tatárjárást próbálja a helyére tenni. Kiváló műhelyek kutatói dolgoznak jelen pillanatban is sok, eddig figyelembe nem vett új adat bevonásával, például a muhi csata kapcsán. Az ország közepe, a legtöbb veszteséget elszenvedett síkvidék pedig különösen jó terepnek bizonyul. Az elmúlt években sorra találjuk meg a tömeggyilkosságok áldozatainak, különösen nőknek és gyermekeknek maradványait, elásott kincsleleteket. De a közelmúltban a környéken sikerült azonosítani a kiterjedt ellenállás vidéki gócpontjait, az erődített templomok tömegét is.

Hogyan érintette a tatárjárás Pétermonostora városát?

Az egykori Pétermonostora a Homokhátság szakrális és gazdasági központja, nyilvánvalóan az ellenállás egyik fontos helye volt. A város keleti szélén hosszan nyúlik el az a rengeteg fegyver és fegyveralkatrész, ami nagy összecsapásra mutat. Az idei évben a kolostoregyüttest övező erődítés egyik szakaszába nyúltunk bele. Magában a kolostorban eddig is több gyerek padlón fekvő, temetetlen maradványait találtuk meg, de fegyverek is mutatták az ellenállást. A kolostortól távolabb egy udvarház vízelvezető árkában fekvő kivégzett 6 kisgyerek és 1 nő maradványa tényszerűen mutatja be a kortárs Spalatói Tamás érsek igazát az általa leírtakban. A megrázó történet különös adaléka, hogy mellettük a leégett épületek által pontosan kirajzolt pusztulási horizonton a talán őket védő megvágott és agyonütött kutya, leölt szopósborjak, lefejezett ló és egy agyonütött kismacska is fekszik.

Gondolhatjuk, micsoda vérgőzös nap volt itt az 1241. év tavaszán, amikor minden élőlényt elpusztítottak.

Akárhogy is, a mai Kiskunsággal együtt annak egykori központja is maradéktalanul elpusztult és közel 80-100 évig semmilyen mozgást nem is lehet látni. Majd a kunok alapítanak a romok helyén egy kis falut, de a 16. századtól – némi török közbenjárásra – az egykor virágzó Pétermonostora egészen a mai napig egy nagy pusztává vált.

Balta alakú amulett a Kijevi Ruszból (fotó: Pazirik Kft)

A Szent Péter-ereklyetartó zománcozott bronzlemezei (fotó: Pazirik Kft)

Pétermonostora leletei is azt mutatják, hogy a középkori Magyar Királyság széles körű kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező, gazdag állam volt?

A bugaci Pétermonostora nem volt sem a legnagyobb, sem a legfontosabb központja a Magyar Királyságnak, mindazonáltal egy igen fontos helyen feküdt, hiszen a Maros torkolatvidéke, azaz Szeged és a Pest közti nagy, nemzetközi út mentén, tudatos telepítéssel jött létre még a 11. század folyamán. A mai M5 autópálya elődjének is tekinthető út a Balkánt kötötte össze a Nyugattal. Az akkor még létező Bizánc, illetve a 11. század végétől létrejövő keresztes államok révén egészen a Közel-Keletig nyúlt – a Római Birodalom után újra – a kapcsolatrendszer. De keleti irányban sem volt ez másképp, hiszen a mongol hódításig a Kijevi Rusz és keletebbre Volgai Bolgárország lényegében Belső-Ázsiáig stabilitást jelentettek.

A kortársak szerint is kiemelkedően gazdag és erős Magyar Királyság ezekben a századokban centrális szerepben volt. Ezek történelmi tények, mely a történészek számára talán evidens, de meglátásom szerint nem mentek kellőképpen át a köztudatba.

Szent Lászlótól egészen a tatárjárásig 150 békeév volt az ország területén

– persze a magyar hadsereg folyamatosan aktív volt, de főként a határokon túl –, mely a centrális helyzettel együtt joggal alapozhatta meg az Árpád-kor gazdagságát és erejét. Bugacon az a különleges helyzet állt elő, hogy a fentieket tényszerűen, leletekkel tudjuk alátámasztani. Szinte az egész ismert világból akadnak egyszerű és unikális darabjaink. Bizánctól Kis Örményországon át Velencén keresztül a nyugati pénzekig jelen van a kereskedelem e fontos eszköze.

Legcsodásabb műtárgyaink, mint az agancsból faragott evangélium, vagy a Szent Péter ereklyetartó a Rajna-vidékéről – ami a világ bármely múzeumában fő helyet kapna –, a csodás zománcremekek a francia Limoges-ból, vagy a szíriai üvegpohár éppen úgy a kiterjedt kereskedelmi és egyéb kapcsolatokat bizonyítják, mint a kijevi balta amulett, vagy a Rómából, Loretóból származó zarándokjelvények. Ugyanerre bizonyíték a település területén előkerült közel 450 mérlegsúly és több tucat mérlegserpenyő, amelyek száma duplája az eddig ismerteknek az országban. A több mint 400 aranyozott tárgy és a korszak régészeti hagyatékában – jól magyarázható okból kifolyólag – nem jellemző aranytárgyak nagy száma nem az általánosan – és hibásan – elgondolt, szegényes Árpád-kort tárja  a szemünk elé.

Kétkarú pénzváltó mérleg (fotó: Kiss Béla)

Mennyire általánosíthatunk a bugaci látleletből?

Régészeti szempontból a tatárjárásnak „köszönhetjük” azt, hogy egy pillanatkép – ugyan töredékesen, de – nagyobb hiányok nélkül megőrződött az 1241. év előtti korból. Hiszen

ezen a vidéken a pusztulás nagysága következtében lényegében érintetlenül fekszik minden a föld alatt,

a későbbi korok építkezései és egyáltalán az élet mindennapjai nem pusztították el azt. Eleve kedvező pozíciója – így gyanítható gazdagsága – mellett ezért sem egy általános régészeti helyszín, ráadásul kifejezetten intenzív munkát végeztünk az új technikai lehetőségek alkalmazásával közel egy évtized alatt. Mindamellett a belőle kinyert adatok sok tekintetben összevágnak más helyeken lévő eredményekkel, csak itt minden koncentráltabban jelentkezik.

Megváltoztatja az ásatás az Árpád-kori Magyarországról alkotott eddigi képünket?

Úgy vélem, meg kell találni a helyét Pétermonostorának az egykori Magyarországon, és abból már komoly következtetéseket tehetünk. Nem szabad összehasonlítani az egykori királyi városokkal vagy királyi alapítású monostorokkal, mint ahogy nyilvánvalóan azt sem mondhatjuk, hogy minden „vidéki” központ így kellett, hogy kinézzen. Viszont az itt talált eredmények rendszerben vannak, egymásra épülnek, melyek hozzásegítenek az egyéb helyszínek értelmezéséhez is. Sok aprónak tűnő szakmai jellegű dolog, mint az s-karikák viselése, vagy egyes temetkezési rítuselemek változása talán nem hozza lázba az átlagembert. Ugyanakkor – az itt meglévő földfelszíni épületek alapján – az eddigi szerény településképek átrajzolásának erősen felmerülő igénye, a közel 10 ezer fémtárgyból már tendenciózusan vizsgálható pénz- és nemesfémmozgás, vagy a magyar kulturális hagyaték 11. századi átmeneti horizontja talán már többeknek érdekes. De ami a fő eredmény, hogy a nyugati és keleti források által is erősnek és gazdagnak tartott Magyar Királyság eszméjét, a kisebb és nagyobb jelentőségű információkból, itt együttesen lehet igazolni.

Smaragd berakásos arany tárgy

Könyv betétlemez (?), angyal ábrázolással (fotó: Pazirik Kft)

Mi az a maximum, ami kihozható az ásatásból a jövőre nézve?

Az a szép a hivatásunkban, hogy a maximumot nem tudhatjuk előre, és talán nem is szabad szakmai elvárásokat megfogalmazni. Különleges Bugacban, hogy komoly prekoncepciók nélkül adja magát minden – csak persze jól kell belőle olvasni. Ami kétségtelen, hogy a minimumot bőven túlteljesítette már a hely. Magát a kolostoregyüttes törzsépületét teljesen feltártnak minősíthetjük,

de falak haladnak kifelé szinte minden irányban – ez maga a város.

Izgalmas kérdés lesz, hogy a „belváros” és a kolostor külső, ipari övezete milyen képet fog adni. A jövő évben szándékomban áll teljesen kinyitni az eddig közel 100 méter hosszú, szekérnyomokkal tarkított, lekövezett főteret és a tatárjáráskori erődítés további részeit is szeretném vizsgálni. Az előző gondolatmenethez tartozik, hogy ezekről egy-két éve még fogalmunk sem volt. Az is lehet, hogy újabb, váratlan érdekességek felülírják majd ezt az elképzelést.

Összesen 109 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ez egy csoda és köszönet a szerencséért, a munkáért, a lehetőségért!

Meg kell becsülnünk hazánk múltját, hogy reménnyel nézhessünk a jövőbe.

Gratulálok a szép és fontos munkához!

Nem akarsz pihenni egy kicsit, Counter? Neked már az is nehéz lehet, hogy önmagad elviseld.
X

Mikor a lányomnak segítettem a történelem tanulásában, akkor lepődött meg azon, hogy Magyarország történelme nem is olyan szerencsétlen, elesett népet mutat be, ahogy neki azt az iskolában bemutatták.
Szükség lenne arra, hogy ne csak a három részre szakadt Magyarországon és az elbukott szabadságharcokon, világháborúkon legyen a hangsúly, hanem az azt megelőző időszakra is, amikor képes volt megőrizni a szuverenitását, és régiós nagyhatalomként sikeresen tudott szerepelni a nála nagyobb Bizánci és Német-Római császárság mellett. Az is jó lenne, ha nemcsak március 15 és október 23 lenne állami ünnep, hanem mondjuk július 4, a Pozsonyi csata (egyik) napja is.
Azt kellene értenie mindenkinek, hogy mire volt képes az ország a szuverenitás birtokában, és mire volt képes ennek visszaszerzéséért.

A keleti kapcsolatok stimmel. A varégek viszont nem szlávok hanem vikingek voltak és a Kijevi Ruszt is ők alapították. ( Állítólag a szláv törzsek annyit torzsalkodtak, hogy inkább rábízták a bíráskodást etc. a varégekre/varjágokra. Rurik dinasztiája) Különben ez a társulat genetikailag némileg különbözött az Írországban kalandozóktól

20 év az az 50 év, de igazad lehet, hogy az sem kevés. Azért 1686-ban fölszabadult Buda. Hogy a tatárok utána is nyomultak, az persze igaz, de ha nem kötjük meg a Vasvári békét, akkor nem tették volna?

A másik kérdés, amit a magyar glóbuszról nem látunk, hogy a Habsburgok 1664-ben mennyire számíthattak francia barátaink hátbatámadására. Ők mindenesetre úgy látták, hogy nagyon, és ezért nem akartak kétfrontos háborút. 1686-ban is csak hajszálon múlt (a hajszál az akkori pápai diplomácia volt).

A vasvári béke helyett elérhető maximum az volt, amit a Habsburgok ténylegesen elértek 1686-ban: Buda fölszabadítása. Ezért mondom a 20 évet.

Ami mármost a Habsburgokat illeti, szerény meglátásom szerint van egy "eredendő erényük", és ennek fényében kell minden húzásukat értékelni: ők verték ki innen a törököt.

Na jó, sejtem, hogy nem győztelek meg, de én annyira nem volnék oda egy 400 éves török uralomért, mint ahogy a Balkánon alakult.

Így 350 éves történelmi távlatból lassan eldönthetnéd, mi a bajod a Habsburgokkal: az, hogy 1664-ben nem szállták meg az országot, vagy az, hogy 1686-ban megszállták. Előbbi bizonyos fokig nekem is problémám, bár nem nekem, és nem a korabeli magyar rendeknek kellett franciákkal a hátam mögött háborúzni a törökkel.

Mindenesetre én úgy látom, hogy az 1711-1914-ig tartó lényegileg folyamatos, és Habsburgok által biztosított békeidő kb. a fönnmaradást jelentette a magyarságnak.

Van az a közmondás, hogy a történelem legboldogabb lapjai azok, amelyek fehérek maradtak. Sorolsz itt mindenféle eseményt, de a legfontosabb fejlemény a XVIII.-XIX. században a magyarság demográfiai robbanása volt az Alföldön. Enélkül seholse lennénk. Ez meg azért volt, mert béke volt. Ez meg azért volt, mert a Habsburgok békét tartottak az ország belsejében.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés