Előre

Akkoriban történt, amikor szokásba jött előre megváltani a sírhelyet. A legtöbben nem csupán majdani fekhelyüket fizették ki, de csinos sírkövet is csináltattak maguknak kereszttel, angyalkákkal, gyászkeretbe foglalt felirattal, mely büszkén, de nem hivalkodóan hirdette tulajdonosának nevét, születési évét, olykor a foglalkozását is. Egyeseknél az alapvető tudnivalókat elgondolkodtató idézet vagy igevers egészítette ki, teljesebbé téve az egyelőre nagyon is életben lévő elhunytról alkotott képet.

Némelyek persze nem tudták meghazudtolni önmagukat, és valóságos családi házat húzattak fel, melynek biztonságos mélyén nej, vő, após és unokafivér egyaránt békességben aludhatja örök álmát. Petz József nem tartozott ezek közé. Nyughelyét az alsóvárosi kistemető egy parcellájában bérelte, ahová déltájban éppen csak elért az ecetfa sovány árnyéka. A szerződés aláírásával Petz eleget tett hivatali kötelességeinek, de nem feledkezett el a sírról. Minden szerdán kijárt magához, tisztára seperte a domb környéki közlekedőt, és kikapálgatta a porcsint, melyet idővel tündöklő gazániák és vinkák váltottak fel, a fából készült fejfa helyét pedig elegáns márványboltozat vette át. Ragyogott a síremlék. Mihelyt végzett, Petz derűs szomorúsággal kihúzta magát előtte: PETZ JÓZSEF, 1948– , műszerész.

A városban élők sokszor mondogatták: „Micsoda ember! Milyen szorgalom! Milyen példa! Ha mindenki ilyen volna! Akkor a világ…!” Ebben maradtak.