Áldozatok vagy tettesek?
Aktuális világunk egyik jellemzője, hogy ha valamely társadalmi, etnikai, kulturális, szexuális csoport saját igazát a nyilvánosság minél előkelőbb terébe akarja emelni, akkor „áldozattá” teszi magát. Megtalálja azt a vélt vagy valós sérelmet múltban, jelenben, jövőben, mely őt erkölcsileg feljogosítja arra, hogy különleges figyelmet és bánásmódot követeljen magának. Áldozatot kreálni önazonosságunkból nem túl nehéz feladat. Hiszen sérelme, traumája, üldöztetése mindenkinek akad, még ha ezek súlya és mélysége különböző is. Népirtás, elnyomás, hátrányos megkülönböztetés, vallási, etnikai, kulturális identitás miatti megvetés – nemcsak a múltban fordultak elő, hanem mindennapjaink részévé váltak. S talán még azt is kijelenthetjük, hogy a módszerek hatékonysága, kifinomultsága és durvasága az úgynevezett emberi haladással együtt „fejlődik”. S fejlődnek azok a módszerek, kritériumrendszerek is, melyek alapján ezekről felhatalmazott testületek vagy magukat döntőbírói szereppel felruházó szervezetek kimondják az ítéletet. Egyszerre óvnék hát ezen szenvedések bagatellizálásától, de az áldozati önképbe ragadástól is.
Magunkat óvom, hiszen megbízható felmérések és jelentések alapján tudhatjuk: a világ legüldözöttebb vallása ma a kereszténység. Vegyük ezt komolyan, még akkor is, ha Magyarországon inkább az ellenkezője igaz! 2011-es alaptörvényünk egyértelműen deklarálja a kereszténység nemzetmegtartó szerepét, s 2018-as kiegészítése minden állami szerv kötelességévé teszi Magyarország keresztény kultúrájának védelmét. Hagyjuk most nyitva a kérdést, hogy ez a védelem mit jelent a mindennapok gyakorlatában, például az iskolákban, a munkahelyeken, a kultúrában vagy éppen a bírósági ítéletekben. Rögzítsük azonban, hogy a magyar alkotmányos fejlődés e tekintetben egyedülálló kivétel az egész világon. Németországban inkább az a vitatéma, hogy nem kellene-e törölni Isten nevét az alkotmányból. S az Egyesült Államoktól kezdve a Közel-Keleten át a nagy keleti óriásig a keresztény múlt és jelen szimbólumainak meggyalázásán túl újra és újra fizikai fenyegetés és megsemmisítés áldozatai a keresztény közösségek tagjai. Tekintsük hát áldozatnak magunkat? Vagy ha igazán Krisztus követői akarunk lenni, akkor fogadjuk el az üldözést, s mondjuk ki a jézusi szavakat: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben…”?
